Sárga Ház

Hogy mit kívánna egy aranyhal, ha kifogna valakit, még senkinek nem jutott eszébe.
Na én sejtem, hogy az a tucatnyi aranyhal, amelyet rossz sorsa Fehérváron a Budai út és a Várkörút sarkán álló, felújításra (vagy átépítésre) szánt virágboltba vetett, mit kívánna!
Állítólag valamelyik közeli irodából vitték át őket - ki tudja miért -, és most egy két vödörnyi, műszikla medencében úszkálnak, egyre lanyhuló kedvvel. A saroküzletben, ahol napok óta (egy hete?) nem járt már senki, és ahol ezért nem is fűtenek, nem lehet több tízegynéhány foknál, és persze - mivel itt ők csak szívességi medencehasználók - a személyzet sem jár be sem etetni, sem vizet cserélni, levegőztetni.
Úgy úsznak, mint a lassított felvételen, néha egyik-másik az oldalára billen, de eddig még mindegyik visszakecmergett álló helyzetbe. Bár nem pipálnak feltűnően, azért igyekeznek a felszín közelében maradni, és nem kizárt, hogy néha-néha slukkolnak egyet.
Szóval, szarul érezhetik magukat, és hát ugye ők azért - bár gerincesek - nem kutyák vagy lovak, igazán nagy szimpátiatüntetésre nem számíthatnak. Ezért aztán, ha kívánhatnának hármat, akkor - gondolom - azt kívánnák először is, hogy hipp-hopp, teremjenek rögvest a Tiltott Város valamelyik feszített tükrű medencéjében, aztán mindjárt azt, hogy aki ittfelejtette őket, az heverjen pucéran egy hétig az elhagyott hideg vízes medencében.
A harmadikon még gondolkoznak.

Nohát, apdételjük csöppet a verekedős, hazudós, hamistanúzós rendőrök ügyét, lám kiderült, hogy a szomszéd várban is rohad az alma! A bennfentes ügyészségi munkatárs (szóvivő) "magánemberként" kottyintotta el, hogy speciális helyzeténél fogva, rendőrségi fülesből tudja, kik is verték el marhára tavaly ősszel a szerencsétlen perui fickót, kiknek kellene a vádlottak padján ülni. Amiről aztán ugye - feltáró vallomások és így bizonyítás híján - sorban távoztak a feltételezett tettesek.
No most, ha az ORFK továbbra is kitart véleménye mellett, és kikéri magának, hogy fiait hazudozással, hamis tanúskodással és más ilyen fránya dolgokkal gyanúsítják meg, remélem az ügyészségi munkatárssal szemben is kivonja a kardot, aki szintúgy azt állítja, kussolnak a rendőrök a kollégákról, és akinek egyébként állampolgári kötelessége lett volna jelentkeznie információival a hatóságoknál!...
Persze van egy olyan sejtésem, hogy ebből az elszólásból sem lesz ügy. Lehet, hogy szószátyár szóvivőnket fegyelmileg magdádázzák, de hogy az ügy maga nem lesz mégis felgöngyölítve általa, arra nagy összegem lenne. Rendőrségünk, a magasságos ORFK ezt a csúnya, zsíros cubákot is egyetlen, határozott pöccintéssel távolítja el hajtókájáról, az egyenruha - optikailag - tiszta marad. De a bűz csak gyűlik, gyűlik benne...

Agyatlan és brutális rendőreink nekünk is vannak, ezt eddig is sejtettük (volt, aki a maga kárán esetleg tudta is), most már az is világos, hogy hazugok is tarkítják soraikat. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy ez bárhol a világon másképp van, hisz a rendőr is emberből készül. De a Föld boldogabbik részein mindezt elismerik - no és tenni is igyekeznek ellene - míg nálunk hivatalból ostobák védik a mundér becsületét.
Tételezzük fel, hogy egy megbilincselt embert belökünk egy rendőrökkel teli szobába. Akkor még megvan minden foga, ruházata és haja rendezett, csontjai épek. Ajtócsukás után páran belesnek az ablakon, és nagy tumultust látnak, valaki középen fekszik, körben pedig járnak a kezek meg a lábak, és puffogás hallatszik. Kis idő múltán emberünket visszakapjuk, ám akkor már erősen kócosan, zsebe leszakítva fityeg, szeme alatt monokli, orra csúnyán félreáll és csöpög belőle valamilyen piros testnedv, feltehetően vér. Mire lehet ilyenkor gondolni?...
Nos, ilyen és hasonló jelenetek játszódtak le - utcán és zárt terekben - az utóbbi idők utcai tüntetései alatt, után. Ne feszegessük most, hogy ki mit provolált, mit kapott, és hogy végső soron megérdemelte-e azt, amit kiosztottak neki, az tényként - mindnyájunk védelmében és érdekében! - leszögezhető, hogy a rendőri intézkedés körébe az agresszivitást nem mutató, netán már mozgásában is akadályozott vagy korlátozott egyének (például a földön, felemelt kézzel térdeplők, a járdán heverők vagy az őrizetbe vettek) további bántalmazása semmiképpen nem tartozhat bele!
Mit tehet tehát, sőt, egy demokratikus államban mit kell tennie emberünknek, akit a szobában rendesen meggyepáltak a rend őrei? Hát fel kell jelentenie őket! És mi történik ma Magyarországon akkor, ha egy ilyen feljelentésből tárgyalás lesz? Szorosra zár a testület, a legénység nyom magánat egy format C-t, és úgy nem emlékszik semmire, hogy a főkapitány is megpödri a bajszát tőle! Mindazok a rendőrök, akik esetünkben a szobában voltak, nem hogy azt állítják, ők nem követtek el semmit, még csak azt sem tudják, hogy ki követhette el a dolgot! Ők szunyókáltak, mások hímeztek vagy makramét fontak, ...verés? Nem is hallottak róla!
És bizony, bizony, ilyenkor derül ki, hogy a jogállam néha eléggé szar dolog, az igazság kiderítése néha egészen ellehetetlenül, ha nem használhatunk hüvelykszorítót, vagy nem vezethetünk áramot a delikvensek heréjébe. Ha egy szoba minden rendőre csak a vállát vonogatja, bizony nem tudjuk kideríteni, hogy kik ütöttek, és közülük is ki a legnagyobbat. Ettől persze a tény még tény marad, emberünkből valakik (és egészen biztosan rendőrök voltak!) kiverték a szart is, csak hát nem tudhatjuk, hogy kik?
Mint említettem, a Föld boldogabbik részein ezek a jelenségek nem maradnak következmény nélkül, amellett, hogy igyekeznek úgy formálni a szabályokat, eljárásrendet, hogy a hatalommal való visszaélésre még csak lehetőség se legyen, ha mégis megesik, hát ott fejek hullanak. Azoké, akik bárhogy is felelőssé tehetők a történtekért, vagy egyszerűen azokért az emberekért felelnek, akik vélhetően hibáztak, ráadásul el sem ismerik azt.
Mi történik viszont nálunk? A rendőri vezetés csupán egy következtetést képes levonni az ilyen esetből, mégpedig azt, hogy ahol a bűnös nem nevezhető meg, ott sem bűn, sem hazugság nem történt! A bíró ne pampogjon, hogy a rendőrök nyilvánvalóan hazudtak, hamisan tanúskodtak, pofát súlyba, oszt' annyi! A szakmai tisztességnek, a társadalom irányában érzett felelősségnek még csak a nyomai sem fedezhetők fel egy olyan közleményben, amilyent az esettel kapcsolatban az ORFK közzétett. Mondhatni, az ORFK vezetése - valamilyen tévesen értelmezett bajtársiasságtól vezéreltetve tán - szorosan odazárt az állomány mellé. Piros csíkos sapkában, paszományos nadrágban, a verőlegények mellé. Hát, köszönjük, hogy tudhatjuk, ki hova húz.

Ma nincs kedvem ostorozni senkit, valami kedveset írtam, már rég, olvasd hát! Mintha tavasz lenne.

Élet

Melankolikus március, álmos április, meleg esőkkel permetező május. A Nap kibúvik minden apró felhőfoszlány mögül, és fűt rendületlenül. A záporoktól gőzölög a föld, egy mély lélegzettel víz, nap, humuszszag hömpölyög le a tüdőbe. A reggelek a legkellemesebbek.

Nyögdécselve tornássza magát az ágy szélére. Megáll, zihál egy keveset, azután nehézkesen felül, két talpa papucsba bújik. Feláll, az ablakhoz lép. Kinn ragyogás, a madarak szédülten csicseregnek.

– Menjünk kirándulni! – mondja.

– Jó ötlet? – kérdezem.

Mérgesen fordul felém.

– Mi jó ötlet? Most mondd meg, mi a jó ötlet nekem? Nézz rám! Sajnálsz tőlem egy kirándulást? Amikor tudod, hogy úgy félek…

Itt a hangja megcsuklik, a szeme párás lesz, én pedig leforrázva állok. Már megszoktam a gyors kapitulációt, de teszek még egy erőtlen kísérletet.

– Az orvos is azt mondta…

Amíg lejutunk a kocsihoz, zihálva, görcsösen szorítja a vállamat szegény.

– Ne menjünk mégis vissza? – kérdezem.

– Ne, ne! Csak vezess, majd mondom az utat!

Ahogy elhagyjuk a várost, jobb lesz a kedve, elégedetten nézelődik, időnként navigál.

– Hová akarsz menni?

– A kilátódombra – feleli.

Sóhajtok, tudom, hogy újabb megpróbáltatás elé néz, oda csak félútig lehet feljutni autóval.

– Tudod – folytatja –, be kell bizonyítanom magamnak, hogy még képes vagyok rá. Nem akarok csak otthon heverni, és arra várni, hogy vége legyen az egésznek! Érted?

Nem értem, de bólintok.

Felmegyek, ameddig lehet, aztán egyik karomra ráakasztom a piknikkosarat, a másikkal átkarolom, és nekivágunk. Egyfolytában beszél, pedig alig kap levegőt.

– Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz! Persze lehet, hogy könnyebb lenne, ha másképp nézném a dolgokat, de én ilyen vagyok! Szegénykém, neked se lehet könnyű. Nagyon utálsz?

Hiába biztosítom, hogy erről szó sincs, folytatja.

– Persze, nem tart már soká, de addig még eleged lesz. – Aztán megáll, mélyen a szemembe néz, és azt mondja, együnk valamit.

Leterítem a plédet, kipakolok, közben ő erőlködve elhelyezkedik.

– Látod? – kérdi körbemutatva. – Minden feljövőben, virágok meg madarak meg ilyesmik, egyedül én vagyok kész! Egyre gyengébb, rondább és magatehetetlenebb leszek. – Morcosan tépdesni kezd egy addig feljövőben lévő fűcsomót. – Nincs is kedvem felmenni a kilátóba. Nem is tudnék …azt hiszem. Maradjunk, jó?

Kellemes a nap, eszünk, beszélgetünk, néha elpityeredik, akkor vigasztalni próbálom, amikor kedve és ereje van, rövideket sétálunk. Délutánra elunja a dolgot, autózni akar. Beülünk, hátrahajtjuk a tetőt és furikázunk. Elmegyünk a tóig, lángost eszünk, dzsúszt iszunk, aztán alkonyatkor visszaindulunk.

Még messze a várostól, az egyik kanyarban kutyát világít meg a lámpa. Talán német juhász, ott ül az elválasztó zöldsávban, magányosan. Úgy tűnik, egy autóra vár, arra, amelyikből kitették, és amelyik biztosan vissza is jön érte. A gazdival.

Már messze járunk, amikor megszólal.

– Láttad?

– Persze – felelem.

– Menjünk vissza érte! – kérlel.

– Nem tudunk megfordulni a város előtt – mondom. – Már nem lesz ott. És nem is jönne el velünk. Kétségbeesett. Megharapna bárkit. Akkor is, ha nem olyan fajta.

– Igazad lehet.

– És ha el is jönne velünk, te nem bírnád már, és nekem nem lenne hozzá se időm, se energiám. Később még annyi se.

Nem felel semmit, csak lehunyja a szemét, mintha aludna.

Fekszünk a sötétben, a szél meg-meglebbenti a függönyt, beengedve egy kis holdfényt.

– Szegény – mondja, és tudom, hogy a kutyáról beszél. – Szörnyű lehet, amikor egy lény így magára marad, elárulják. Szerinted holnap is ott lesz még?

– Nem hiszem. Bár, a kutyák nagyon optimisták és nagyon kitartók. Lehet. Lehet, hogy ott lesz.

– Megnézed? – bújik hozzám. – Tudom, tudom, és nem akarok erőszakos lenni, rád marad, de gondolj bele, nem számíthat senkire, úgy, mint én! Pedig ő ép és lelkes, nem ilyen szerencsétlen roncs, mint én, és nem kell majd becipelni a kórházba, mint engem, amikor már járni sem tudok, és…

– Jó, jó – csitítgatom, mert érzem, egyre jobban belelovalja magát, és nem akarom, hogy eluralkodjon rajta az önsajnálat. – Holnap megnézem – ígérem –, és ha már nem lesz ott, érdeklődöm a menhelyeken.

– Aranyos vagy – mondja, a hüppögés is abbamarad. Befészkeli magát az oldalamhoz és elalszik. Többre számítunk, de akkor már csak alig egy hete van hátra.

Másnap korábban megyek haza. Megkérdezem tőle hogy van, és tényleg akarja-e azt a kutyát. Jól és igen a válasz, beülök hát a kocsiba, és kihajtok addig, ameddig kell. A kutya nincs ott, és más sem. Visszaindulok a városba, közben felhívom mobilon. Hallom a hangján, sajnálja (a kutyát). Bediktálja még néhány menhely címét. Egyikre se vitték be.

– Ne búsulj – vigasztal otthon (nem igazán búsulok) –, lehet, hogy holnap ráakadsz! Még két cím van. Tudod mit? Én is veled megyek!

Nem mondok semmit, pedig eléggé nyúzottnak látom.

Aztán két napig nem is mozdulunk ki, reggelre pedig annyira émelyeg és veri a víz, hogy komolyan megijedek. Az orvosa azt mondja, nem lát semmi komolyabb változást. Lehet, hogy jobb lenne, ha a hátralévő időre befeküdne a kórházba, de fontosabb, hogy ott legyen, ahol jól érzi magát. Ő persze nem akar bemenni, kiveszek hát pár napot, és otthon maradok vele.

Harmadnapra egészen virgonc, és ragaszkodik hozzá, hogy eljöjjön ő is „kutyalesre”. Az első menhely egy állatkórházhoz tartozik, a lakók itt egészen emberséges körülmények közt várnak új gazdáikra. A német juhászról nem tudnak semmit, de végigjárjuk a kenneleket. Egy ketrecnél aztán leragadunk.

– Most lettek elválasztva – mondja a gondozó. – Az a vizsla ott, látják, az ellett meg. Szerintem kopó keverékek.

A világról elfeledkezve, ujjaival a rácsba kapaszkodva, megbűvölten figyeli a kiskutyákat.

– Csodálatosak, nem? – kérdezi. – Aprók, tökéletesek, szeretni és babusgatni valók. – Felém fordul. – Ha nem találjuk meg az úti kutyánkat, ez legyen helyette! – bök rá az egyetlen egyszínű, gesztenyebarna kölyökre. – Lehet? – fordul a gondozóhoz.

– Persze! – mondja az. – Szívesen adjuk bármelyiket. Ha döntöttek, szóljanak, és szombaton akár már vihetik is. Addig beszerezhetik, ami kell.

A német juhászt máshol sem leljük, így aztán visszatelefonálunk, hogy szombaton mennénk a kölyökért.

Pénteken azt mondom neki, pihenjen, amíg bevásárolok a kutyának, és bele is egyezik, szombaton délelőtt pedig nem akar eljönni velem a kölyökért. Bizonygatja ugyan, hogy jól van, mert nem akarom egyedül hagyni, és noszogat. Kedvetlennek és végtelenül fáradtnak tűnik. Vonakodva indulok útnak.

Éppen fizetek a kölyökért, amikor telefonál az orvosa. A kórházba tart vele a mentő – mondja –, kihívta, mert olyan fájdalmak törtek rá, hogy nem mert rám várni. Ő is benn lesz percek múlva, ott találkozunk.

Szegény kutyát, mint egy csomagot, csak belököm dobozostól a hátsó ülésre, és a gázba taposok. Hajtok, akár egy őrült, de már a műtőben van, mire beérek.

Fekszik az ágyon, kisimult arccal, szeme lehunyva. Szép. Ahogy beteszem az ajtót és visszafordulok felé, már engem néz és mosolyog.

– Milyen? – kérdezi.

– Gyönyörű.

– És nem lóg nagyon a füle?

Megdermedek. Nem létezik, hogy még most is a kutyáról beszél! Aztán meglátom azt a felszabadult csillogást a szemében, amit irracionális félelme a szüléstől kitörölt belőle egy időre, és én is elvigyorodom.

– Nem, egyáltalán! Ami lóg neki, az nem a füle.

Az ablakon át víz, nap és humuszszag hömpölyög a tüdőnkbe.

Szerintem tisztára nincs igaza azoknak, akik nyomorult Gyurcsányt azért basztatták, mert kurva országról beszélt, meg hogy hasonló más, kendőzetlen jelzőkkel próbálta meg leírni a hon és a honatyák állapotát! Mert igenis, van olyan helyzet, amikor ki kell vágni a tromfot, meg kell mondani, hogy "bátyám, magának nem kicsit büdös a lába, hanem üszkösödik"! Na, akkor szerintem is helyzet volt, Gyurcsány jókor mondta, amit! Tényleg nem csináltak addig marhára semmit, és tényleg kurvára ment gajra az ország!
Mindennek a kemény beszédnek hát oka volt - tették hozzá azonnal az érintettek is -, fel kellett rázni mindazokat, akiknek a változás elhozása volt a feladatuk (megjegyzem, már annak előtte is), szóval, mindenki felfelé is tartotta a tenyerét, rázta csuklóból, és kiabálta, hogy sékitap, sékitap!
Na, azóta kaptunk is rendesen, felturbózták a gazdaságot, gatyába rázták az egészségügyet, no és persze mindezekhez egy emberként állt melléjük, mögéjük az ország - megértve az intézkedések lényegét, szükségességét és mechanizmusát. Köszönhetően a példaértékű kommunikációnak. Aki nem így látja, az vak!
Így gondolhatja ezt a kormány is, hiszen látásjavító intézkedés gyanánt kilép a közterekre legújabb bombasztikus eszközével, a népesség által lázasan várt, hangosan követelt, hárommillió példányban kinyomott Új Magyarországgal! Minden postaláda büszkén dagadozhat(na) a hiánypótló műtől, ha annak antréja nem sikerült volna éppen úgy, mint a kormány jónéhány utóbbi próbálkozásának...
Meg aztán - jut eszembe -, hogy is volt valamikor, nem is olyan régen az, amikor mások tették meg ugyanezt a gusztustalan lépést? Gyártottak közpénzből olyan kiadványt minden magyar családnak, aminek egyetlen más célja sem volt, mint a választók agyának átmosása? A magyarázhatatlan dolgok magyarázása, a fekete fehérre festése, a tettek és eredmények szóval történő pótlása? Nem emlékszik valaki, mi is volt az akkori ellenzék (mai kormánytöbbség) véleménye az emlékeim szerint Országjáró névre keresztelt propagandakiadványról? Az arra fordított százmilliókról, annak haszonélvezőiről és az egész művelet etikusságáról? Nem frissítené fel valaki az emlékeimet?
Azt hiszem elég idő telt már el az utolsó nagyhatású miniszterelnöki beszéd óta, ideje lenne megint meglötybölni egy kicsit a szart, hadd érezze a tisztelt párttagság a koalíciós partner, minden megingathatatlan szimpatizáns, milyen is az egyszerű polgárnak az, amikor valami olyant akarnak mindenáron ledugni a torkán, amire nem vágyik úgy igazán...
Ó idők, ó erkölcsök! - sóhajtottak rég az öregek, akik még emlékeztek más időkre. Mi köze az időkhöz az erkölcsöknek? - kérdi ma a kor fia, akinek tapasztalatai még nem érnek tovább, mint az Országjárótól az Új Magyarországig. Hányingerországig.

Elég nehéz és veszélyes egy ember - Toller - kómás állapotát és annak folyományait úgy elemezgetni, hogy az ne tűnjön se elvtelen politikai támadásnak, se kritikátlan védelemnek. Pedig ez egyik sem lesz.
Egyszerűen nem értem, mi is történt itt két évig? A szerencsétlen csak feküdt, se kép, se hang, közben mindenki úgy csinált, mintha? Mintha csak reszelne a torka, de má' mindjárt jön és visszaveszi a hivatalokat, csak megtörli még a lábát?
No jó, elég ízléstelen lett volna már pár hónap múlva pampogni, hogy akkor mi is lesz ezzel az ilyen-olyan tisztséggel, kellene valaki, aki tényleg, meg akkor annak a pénz is, ezt nyilván undorral szemlélte volna bárki. De hát azért van egy ésszerű türelmi idő, reális orvosi prognózis, ami után már érdemes valami megoldás után kotorászni - minden tisztelet és lojalitás mellett is. Mert azért az alapelvként elfogadható, hogy a munkát el kell végezni, és fizetség is csak azért jár. Tollernek pedig és családjának a biztosítás, a kártérítés, meg minden, amit a jog biztosít...
Ki hinné, hogy egy városi vagy megyei jegyző két évig kapja még a tiszteletdíjait, bizottsági javadalmazásait meg a többi apanázst, ha már kiszállt a verkliből? Nem látom a kezeket! Bizonyára nem véletlen. Ezért is nem értem a kényszerű jogi huzavonát most, valóban ez a tragikomikus kezdeményezés kell ahhoz, hogy egy ilyen nyilvánvalóan abszurd helyzet megoldódjon?! No és mi lehet az, hogy a pécsi önkormányzat elfogult? Annyira kötődnének volt főnökükhöz, barátjukhoz, politikai ellenfelükhöz, hogy képtelenek eldönteni, vajon (el)várható-e tőle reálisan az, hogy a közeli jövőben besétáljon a hivatalba, és döntsön az aktuális kérdésekben? Elfogultság-e ez, vagy döntésképtelenség, agyhalál? Lehet, hogy az önkormányzati testület cselekvőképtelenné nyilvánítását is kezdeményeznie kellene valakinek?
Amúgy szívből kívánom, hogy Toller mielőbb gyógyuljon fel, és élhessen a lehető legjobb egészségben.

Na, ilyen sztorit sem hallunk gyakran - hogy meghaljon valaki az alkoholmegvonás tünetei miatt -, annak ellenére, hogy bizonyára sűrűbben fordul elő, mint gondolnánk, azokról az esetekről nem is beszélve, amikor a túlzott alkoholfogyasztás egyenes következménye a halál. Most kibukott.
Érdekes és újra átgondolandó a hír szóhasználata - "...Alkoholmegvonás miatt halt meg...", "...a keringés és a légzés leállása okozta...", "...elvonási tünetek miatt feküdt ájultan...". Látványos droghalál lenne nagy sajtólelkendezéssel ("Lám, nem elég, hogy a szer bűnbe vitte, még az életét is elvette a nyomorultnak, Tégy Te Is A Drog Ellen!"), de így nem az. Egy betörő fura vége. Különösebben nem érdekes történés, az ifjúságnak nem dedikált tanulságokkal, felejthető esemény...
Ahogy arról sem olvashatunk nap mint nap éles hangú, leleplező hevületű cikkeket, ahogyan az üzletek vagy a szórakozóhelyek kiskorúakat szolgálnak ki alkohollal! Hallott valaki olyasmiről, hogy letöltendő szabadságvesztéssel büntettek egy üzlet- vagy diszkótulajdonost, mert kistini vendégeinek kezébe piát nyomott? Tudjátok, olyant, amihez hozzá lehet szokni, amitől függővé lehet válni, és aminek az elvonási tünetei akár halált is okozhatnak?!... Bezzeg, ha majd sikerül megint elkapni egy szerencsétlen szakmunkástanulót, aki a műhely mögött megkínálja egy slukk dzsointtal a haverokat, hangos lesz a média a "drogfogyasztás problematikájától"!
Én mondom, ami ebben az országban drogpolitika és prevenció néven fut, az káeurópai történelmünk legnagyívűbb vetítései közé sorolható! Maszatolós, falmelléki duma az elejétől a végéig. Szégyellhető, felejthető.
Megyek is és sodrok egyet, hogy helyrebillenjek...

Gyakorta van olyan érzésem, hogy nem is annyira jogállamban élek, hanem inkább egy valamilyen abszurd darabot, amolyan jogállami paródiát előadó műintézményben, csak hát vagy a poénok túl meredekek, vagy én nem veszem a lapot, de a jóízű röhögés valahogy nem tud összejönni! Mint most például, ezzel a nyomorult sajóládi erdővel kapcsolatban is...
Ugye nem kell részleteznem, az utolsó hír szerint a fatolvajok (142 indított eljárás) kitartó aprómunkájának és a Délbükki Erdészeti Igazgatóság – vélhetően – megfeszített, ám eredménytelen felügyeletének betudhatóan cca. két év alatt(!) 60 % alá csökkent az európai védettségű terület faállománya, erre nosza, az említett igazgatóság (hogy ne kelljen annyira figyelni se, meg hát aki a kicsit nem becsüli...) immár jogszerűen kitermelte a maradékot. Vár állott, ma kőhalom... Még a Kis Vakond is elköltözött, meg a Bambi, meg a dr. Bubó is, mert nincs mit rágcsálniuk, csak a szájuk szélit.
Hogy a körzeti megbízott mit csinált közbe'? Hát, néha feltartóztatta azokat, akiknek a csomagtartójáról lelógott az erdő, de hát nem volt az több sokszor, mint pár ezres, még szabálysértésnek se jó, meg aztán kiába nézegette a fa bütüjét, csak nem volt ráírva, hogy "sajóládi védett erdő, bal alsó hatos védett tölgy". Így aztán ha azt mondta a helyi ős(ki)termelő, hogy eztet így találta, hűvös halomba lerakva az út mellé, mit tehetett volna, hogy beazonosítsa az áldozatokat? Hiába no, sokszor reménytelenül bonyolult ez a nyomozói munka!...
Volt tehát egy erdőnk (európai védettség alatt!), amit mindenki szeme előtt, folytatólagosan szétlopkodtak, ami meg maradt, azt kíméletből tarra vágta az, akinek óvnia kellett volna. Mindeközben pedig rendőrségünk munkavágytól fűtötten, ám jogggal béklyózottan toporgott a csizmájában.
Így aztán, mostan egy nagy szusszanással, le is zárta az ügyet, mint megfejthetetlen, leleplezehetetlen, megtorolhatatlan tettet.

Behúnytam a szemem, és magam elé képzeltem a Parlament parkolóját, ahol képviselőink, törvényhozóink szolgálati gépkocsijait őrizi erősen hunyorogva az Őrezred, vagy ki a bánat. Süt a Nap kurvára, egyszerre csak azt látják, hogy ott valakik somfordálnak, aztán reccsen, pattan valami, kuncogást hoz a szél, hát futnak is a fiúk oda rögvest! De mire odaérnek, szétrebben a szarka nép, csak annyit látni, itt egy darabka felni, ott egy motorháztető lóg le a bringa végéről, a bokor alatt meg visszapillantóval kínál valaki egy kisdedet. Kérdezgetik ám ők szorgalmasan, honnan is van ez meg az, de csak ártatlan bogár szemek merednek rájuk: tanátuk biztos urak, nem tuggyuk honnan van, jó lesz majd valamire! És hát ugye, egyik felni olyan, mint a másik...
Nap telik nap után, honatyáink rozzant autói már a forgalomban tarthatóság határán billegnek, képviselőink talpa alatt fütyül a szél, aztán eljön az a nap is, amikor az Őrezred érvényesíti törvényes jogát arra, hogy a hatvan százalékra leamortizálódott kocsikat trélerre rakják, és nagyjainkhoz forduljanak: mi akkor most kitermelnénk a maradékot!
"Anyádat termeld ki!" – üvöltené a törvényhozó (gondolom), és kapaszkodna Audi 8-asa romjaiba két kézzel, miközben lábával rugdosná a paszományost! "Meg azt a sanghaji nénikédet, akit addig is bámultál, amíg elhordták a seggem alól a kocsit, te impotens barom!" – tenné még hozzá feddőleg.

Aztán arra ébredek, hogy mondja a rádió (vagy a tévé, hol ez, hol az), hogy csinálni kellene egy jobb Magyarországot! Nekem. Mert hogy bennem van. Hát, jelezném a képviselő, törvényalkotó, bűnüldöző, jogszolgáltató és egyéb hölgyeknek, valamint uraknak, hogy más is van bennem, amit szívesen a rendelkezésükre bocsátanék. Puha, meleg ülés esik benne, körülöleli őket, ha nem nagyon mocorognak. Ahhoz pedig értenek.

Az utolsó bejegyzésem kapcsán ismét megtapasztaltam, mennyire különbözhet a világ aszerint, hogy honnan nézzük. Nos, a "kinn és benn"-re egy rövid kis példa:

Asszonyerő

– Nyomja asszonyom! Erősen! Majd segítek, ne féljen!

– Óh! Aah!

– No, még egy kicsit! Nagyon jól csinálja! Fogom a vállát, hogy könnyebb legyen!

– Fáj, nagyon fáj! A csípőm majd szétszakad!

– Ne féljen egyet se, nem lesz semmi baj! Nekem nem ez az első esetem, elhiheti! Magának az, ugye? Látszik, már meg ne haragudjon!

– Igen, eddig még nem... aah! Nem megy tovább!

– Dehogy nem! Már kint a feje! No, most nyomja nagyon erősen! Ne hagyja abba, ne hagyja abba! Szorítsa a kezem, ahogy csak tudja, nyomja még! Még! Már csak a lába van benn... úgy! Kint van, gratulálok!

– ...

– Látom kimerült, jól van, asszonyom?

– Köszönöm igen, csak rettenetesen elfáradtam.

– Ez természetes! De meglátja, most már könnyebb lesz! Ha engedtük volna felszállni ezt a dagadtat, mi sem férnénk el a peronon!

Ez egy tanulság és megoldás nélküli eset. Egyvalamire jó, arra, hogy az ember permanens undor és öklendezés közepette maradjon kapcsolatban szolgáltatójával, és amint tud (nagyjából azonos árak mellett azonnal!) megszabaduljon tőle.

Tavaly három szolgáltatást kaptam a UPC-től: kábeltévé alap, telefon alap és internet, chello extreme (utóbbi hűségnyilatkozattal). Év végére rájöttem, hogy az extreme nagy marhaság volt, olyan helyen vagyok a hálózetban, hogy csak elvétve tölthetek le mediumnál gyorsabban, gondoltam hát (amúgy is voltak akciós ajánlataik), kötök hűségnyilatkozatot mindháromra, a tévében még többet is kapok, a netet leviszem médiumra, egészen jól járok...
A neten próbálkoztam először, még novemberben, de mindig kidobott a rendszer, "Nem megfelelő rendelés" vagy mit írt ki, lényeg, hogy szart rám. Felhívtam hát az ügyintézőjüket, aki azt mondta, ne is törődjek vele, szerinte december közepén amúgy is lesznek majd új akciós ajánlatok, feltehetőleg kedvezőbbek, próbálkozzam akkor.
December 10. körül megint nekimentem (új ajánlatok nem voltak), a netes megrendelő rendszer ismét kidobott, írtam hát egy reklamáló levelet az ügyfélszolgálatnak, amire a következő választ kaptam:

Tisztelt Ügyfelünk!
Köszönettel vettük email-en küldött megkeresését, melyet a CC-338XXXX/1-2007-es iktatószámon regisztráltunk.
Sajnos jelenleg -a nagy mennyiségben érkezett megkeresések miatt- az ügyintézés a kézhezvételtől számított 14 munkanapot is igénybe vehet, ezért a válaszadásig kérjük szíves türelmét és megértését.
Tisztelettel:
A UPC Magyarország Kft. Ügyfélszolgálata

Elballagtam hát a helyi irodába (a telefonos ügyintézés akkor nem jutott eszembe), kivártam a sorom, és megkötöttem a hűségnyilatkozatot a tévére és a telefonra. A netre nem tudtam, az ügyintéző úgy tájékoztatott, hogy mivel december 31-éig élő szerződésem van a netre, a rendszerük nem hajlandó megrendelőként elfogadni, még akkor sem, ha csak januártól rendelnék. Próbálkozzam a neten - javasolta - december 31-én délután, vagy 1-jén...
31-én a netes rendszer ismét tojt rám, ezért megpróbáltam 1-jén is. Akkor is. Nem szerettem volna később olyan magyarázatot kapni, hogy biztosan elrontottam valamit, ezért a kitöltött megrendelő oldalakról készítettem egy-egy printscreent, majd levelet írtam a UPC-nek (megjegyzem, "hivatalosan" csak az oldalon keresztül lehet üzengetni nekik, e-mail cím nincs megadva):

T. Cím!
Egyszerűen nevetséges az Önök szolgáltatás megrendelési rendszere!
Novemberben és decemberben nem tudtam meglévő chello extreme szolgáltatásukat - január 1-jétől, hűségnyilatkozattal - chello mediumra változtatni, mert élő hűségnyilatkozatom volt. Már ez maga is vicces, miért zárja ki ez egy későbbi időszakra adandó megrendelésemet?!
Most, január 1-jén megpróbáltam a neten is elvégezni a módosítást, de annak ellenére, hogy minden mezőt kitöltöttem és az akciós (6000 Ft) feltételeknek mindenben megfelelek, a rendszer nem fogadta el próbálkozásomat.
Sajnos az ezt bizonyító printscreeneket nem tudom mellékelni, mert erre kapcsolati rendszerük alkalmatlan.
Ennél primirívebb, butább, rosszabbul felépített megrendelés fogadási és kapcsolati rendszert nehéz lenne kitalálni! (Az meg külön szépsége a dolognak, hogy az év végén 14 napos válaszadási határidővel dolgoztak, amit persze még így sem tudtak tartani.) Egyszóval, ha élhetek az építő kritika eszközével (tehát kérem, ne vegye személyes sértésnek) úgy szar ez az egész, ahogy van!
Holnap megpróbálom telefonon rendezni a dolgomat, ha nem sikerül, elküldöm az egészet a Fogyasztóvédelemnek, fűzzék hozzá a dossziéjukhoz. Mindettől függetlenül persze az Önök válaszát is várom, üdvözlettel:
XXXX

Meg is jött automatikus válaszuk:

Tisztelt Ügyfelünk!
Köszönettel vettük email-en küldött megkeresését, melyet a CC-XXX/1-2008-es iktatószámon regisztráltunk.
Sajnos jelenleg -a nagy mennyiségben érkezett megkeresések miatt- az ügyintézés a kézhezvételtől számított 30 napot is igénybe vehet, ezért a válaszadásig kérjük szíves türelmét és megértését.
Tisztelettel:
A UPC Magyarország Kft. Ügyfélszolgálata

Erre már csak egy rövid választ küldtem:

Ha kevés az ember, fel kell venni, de nem muszáj szolgáltatni sem, ha az meghaladja az erejüket...

Most 2-a van, 11 óra, és reggel óta próbálom hívni a UPC-t telefonon. "Átmeneti túlterheltség miatt a hívását nem tudtuk kapcsolni. Kérjük, ismételje meg a hívását később!" - tanácsolja a géphang. Úgy tűnik tehát, ismét nincs más választásom, mint elballagni a helyi irodába, és személyesen intézni el a módosítást...

Már este van, sikerült a mediumra megkötni, miután több mint két órát dekkoltam a UPC-nál! Kiváncsi vagyok, hogy Düsseldorfban, Bécsben vagy Párizsban is ugyanennyit kell-e várnia a potenciális ügyfélnek (egy olyan helyiségben, ahol mindig kevés a szék, és még egy WC sincs a várakozóknak)? Hogy az USA-ban tutira nem mernék megcsinálni, mert ott szabad fegyverviselés van...
Meg kell mondanom, baromira idegesít, hogy egy ilyen szolgáltató(?) csupán a kedvező árainak (illetve többi, dróttalan szolgáltató korlátainak) köszönhetően a piacon tud maradni úgy is, hogy közben gyakorlatilag szarik az ügyfeleire. Tessék mondani, mikorra lesz itt olyan verseny, hogy ezek elpusztulnak a környékről is?

Az uniós támogatással épített játszótér mászóvárának tornyát szép, kiérlelt, lendületes betűkkel odavetett "Lófasz" felirat, valamint – feltehetőleg – a szerző szignója/tagje díszíti.
Nem fújás, alkoholos filcnek tűnik, szóval hirtelen felindulásból, leküzdhetetlen közlésvágyból elkövetett grafomán dúlásnak minősíthetjük a tettet, de vajon mi indíthat egy – az írásából ítélhetően legalább tinédzser korú – honpolgárt arra, hogy mászóvárra vesse a "Lófasz" szót, és e tettéhez azonosító jelét is adja? Lehet, hogy eddig nem ismerte ezt az összetételt, és most a hirtelen idea, hogy a ló és a fasz szavak társításával frappáns meghatározást adhatunk a mének péniszére, oly elemi erővel kezdte feszegetni hősünk keblét, hogy nem volt képes ellenállni neki? Nehezen hihető... Hát akkor? Tán kedvenc szava az emlegetett, és egyébként minden kabátjára, könyvére is ráfirkantja, netán tetoválást is készíttetett vele, és a míves varrásnak nyáron csodájára jár a strand közönsége? Nem... Úgy hiszem, a bátor tett oka az a tizenöt perc hírnév lehet, amit Warhol ugyan megígért, de amit oly sokan mégsem érhetnek el. Gyanítom, ifjunk nem volt egyedül akkor, amikor falra firkantotta faszát, legalább a csaja ott volt, de lehet, hogy a haverok is, kicsit odébb, a padon, olcsó bort vagy páleszt szopogatva.
Bizony, az önkifejezés, önmagunk felmutatásának vágya oly erős, hogy ebben a korban gyakorta ilyen kontraproduktív formákban ölt testet. A padok törött deszkái, a kővel bedobott lámpák, a leszakított telefonok nem az öncélú pusztítás útját mutatják, hanem a börtönébe zárt közlésvágy megannyi manifesztációjaként jelennek meg!
No de miért ne adjunk mi (a társadalom) is teret ennek az exhibicionizmusnak? Milyen jól is mutatna ez a sok erős meg írástudó ember azokon a helyeken, ahol műveiket elhelyezték, kicsiny táblával a nyakukon: így és így hívnak, ennyi éves vagyok, itt és itt tanulok/dolgozom, ezt és ezt tettem... Mondjuk egy hónapon keresztül, délutánonként két óra hosszat. Vagy milyen jól is mutatna lófaszíró barátunk fényképe egy olyan kisplakáton, amit minden középiskolában kötelező lenne elhelyezni a faliújságon, elsejétől harmincadikáig. Mindezeket pedig, természetesen a vastagon megszámított helyreállítási költségen (melyet módja lenne közmunkával kiváltani) felül!
Én mondom, nem volt a pellengér akkora butaság, amilyennek esetleg ma, a személyi jogok kiteljesedésének korában gondolhatnánk! A kaloda persze némileg kegyetlennek tűnik, hisz annak természetes része volt a védtelen elítélt leköpdösése, megdobálása, ezt hát nem is kívánnám vissza, de a nyilvános megszégyenítés – véleményem szerint – jogos kívánsága lenne azolnak, akiket Tahóka kollektíve megsértett, megkárosított.
Aki szopat, az tanuljon meg szopni is.

Nem vagyok egy nagy botanikus, füvészkertben tán ha kétszer jártam (akkor sem a magam jószántából), és be kell vallanom, a ház legtöbb növényéről azt sem tudom, hogy kicsoda-micsoda. Őszinte tisztelettel nézek fel azokra, akik kívülről fújják a cserepesek latin nevét, meg hogy milyen földet, locsolást kívánnak meg, és akiknél megállíthatatlanul burjánzik a természet. Náluk a lefelé lógó fajtájú zöldek leérnek az emeletről, a felfelé nyújtózók pedig az égbe szöknek, miközben egészségesen húsos leveleiken megcsillan a fény, de nálam sajna nem ez a helyzet. Itt eléggé sanyarú sorsuk van szegényeknek, amelyik jól tűri a szárazságot és a napsütést, az lehet, hogy egy árnyékos sarokban álldogál bokáig vízben, miközben igényesebb kollégája majd eleped egy kis nedvességért, mert kinn napozik a teraszon, és csak a becsapódó eső locsolja. Mindez – leszögezem – nem a flóra irányában megmutatkozó ellenszenv vagy szadista hajlam a részemről, hanem szimpla hiányosság. Szeretem én a növényeket, csak nem értek hozzájuk...

Így aztán nem is tudom mi ütött belém, amikor rám nem jellemző várakozással vettem kézbe azt a katalógust, amit az egyik nap a levélszekrényemben találtam. Talán az fogott meg benne, hogy láthatóan csak hozzám dobtak be ilyent, a többi boxból nem virított kifelé élénk zöldje, és az előtér padlója sem volt tele a türelmetlenül elhajított példányokkal! Már a címlap is eléggé sajátos volt, hiszen nem mindennap olvashat az ember akármilyen kiadvány borítóján is akkora marhaságot, mint hogy "Rendeljen a Centauri Flowers Interplanetáris Kertészettől!", nem? No jó, egy sci-fi magazinon még elmegy talán, de azokat meg nem szokás ingyen szórni a postaládákba, igaz? Végigpörgettem hát ott, álló helyemben, és úgy döntöttem, megtartom, majd átnézem alaposabban a lakásban.
Ahogy beléptem, mindjárt el is helyezkedtem hát kényelmesen, és nekiálltam ráérősen átlapozni az egészet. Ha a borító reklámfogásnak jó is volt, a következő oldalakkal viszont nem tudtam mit kezdeni. Mint említettem, szobanövényekben nem vagyok a spiccen, de azért már láttam párat, a pletykával, a vízipálmával, a filodendronnal és még néhány társukkal köszönő viszonyban vagyok, ez a katalógus azonban telis-tele volt olyan növények fotóival, amelyek hangos röhögésre késztettek. Olyan jól szórakoztam, hogy észre sem vettem, amint Márta – a házvezetőnőm – mögém került.
– Ugyan má'! – csapott le rám, ahogy meglátta, mivel foglalkozom. – Minek magának még egy nyomorult, szenvedő zőccség ide? A régieket sem győzöm kidobálni! Inkább fesse zöldre a falakat, vagy vegyen egy dzsungeles posztert! Hát nem lássa – lendítette körbe a porrongyot egy teátrális mozdulattal –, hogyan lesz itt minden az enyészeté?
Fogalmam sem volt, honnan bányászta elő ezt az enyészet szót, Márta szokott ilyen meglepetéseket okozni, de persze nem értett semmit! Én tényleg szerettem a növényeket! Csak a locsolást, az átültetést, meg a többi ilyen piszmogást nem nagyon.
Szóval, juszt is végignyálaztam a lapot, végül meg is akadt a szemem az egyik oldalon: a növény neve nyuszifű volt. Meglehetősen hasonlított arra a kerti ösvények mentén tenyésző, kedves, kajla valamire, amire még gyerekkoromból emlékeztem, és amit önök is ismerhetnek (csak nyuszifül fedőnéven), a formája, a finom bolyhos felülete mind arra hajazott, csupán a színe volt másmilyen: zöld helyett fehér, és a pihék pirosak voltak rajta. Kicsit amolyan albínó jellege volt szegénynek, de azért inkább megnyerően, mint sem. Hogy még meggyőzőbb legyen a dolog, a nyuszifű tövei közt nyuszik ugráltak, bukdácsoltak, ugyanolyan fehérek, mint a növény, pirosas árnyalatú szőrrel, de meglepően hideg, acélkék szemekkel és mókásan hatalmas fogakkal. Na, ez jó lesz a terasz elé! – gondoltam.
Igazán bosszús lettem viszont, amikor nem találtam sem a megrendelő szelvényt, sem a címet vagy az e-mailt, egyáltalán semmit sem, amin elérhettem volna a kertészetet, hisz már úgy beleéltem magam a növénytelepítésbe! Voltak ilyen földesúri allűrjeim... De most akkor hogyan rendeljek? Mert azt ugye, mégse vehettem komolyan, ami a képek mellett volt! Egy-egy ujjbegynyi, vörös folt látszott mindenhol, azzal a szöveggel, hogy "Ha megnyerte tetszését ajánlatunk, jobb keze hüvelykujjával nyomja meg a megrendelő pontot". Ez már egy kicsit sok volt viccnek is! Persze – jutott eszembe –, hallottam én már mindenféle úri huncutságról, lehet, hogy valami spéci chip vagy ilyesmi van alatta... Forgattam még egy darabig a katalógust, de mert nem lettem okosabb, megnyomtam a magam gombját. Jobb hüvelykujjal. Nem történt semmi, és nagyon hülyének éreztem magamat.

Két nap múlva, amikor hazaértem, egy lapos tasak várt a levélszekrényben. Ugyanaz a cég – a Centauri – küldte, ugyanaz a kép, a nyuszifű, meg a kis bestiák voltak rajta, és ahogy megtapogattam, éreztem, szép nagy magok vannak benne! Akkorák körülbelül, mint egy-egy nyúlbogyó.
– Hát ez meg mi a szar? – kérdezte Márta a porrongyára támaszkodva, ahogy a küldeményt a kártyaasztalra borítottam.
– Remélem, nem az! – feleltem. – Mit szólna hozzá, ha egy kis nyuszifület ültetnék a terasz elé?
– Na, az jó lesz! – mondta rezignáltan. – Az aztán nem valami kényes portéka, talán kibírja maga mellett. Rámlegyintett a porronggyal, és kicaplatott a konyhába. Gondolom, hogy jó szokása szerint megdézsmálja a sörömet.
Fogtam a kis ásómat, kapácskámat (mert még ilyenem is van ám!) és kiguggoltam kertészkedni. A teraszom tulajdonképpen csak egy darab leburkolt kert volt a franciaablak előtt, úgy harminc-negyven centivel magasabban, mint a pázsit, onnantól a fű egy csendes kis rézsűvel ereszkedett lefelé. Eddig még soha nem ültettem semmit a terasz vonala elé, de most úgy gondoltam, ennek is eljött az ideje. Akkurátusan kis gödröcskéket ástam a bogyóknak, egyenként beledobáltam mindet, betakartam földdel és elegyengettem. Mire visszaértem a házból a kannával, Márta már ott állt a művem előtt, és mindjárt fitymálni is kezdte.
– Hát, nem úgy néz ki, mint egy mintagazdaság!
– Törölje le a habomat a szájáról! – figyelmeztettem jóindulatúan.
– Jó, jó! – dörgölte szét a remek, belga sör maradékát a kézfejével. – Hiába piszkálódik, szerintem ez akkor sem nő ki!
– Majd meglátjuk!

Megláttuk. Két hét sem telt el, és a nyuszifül úgy kinőtte magát, hogy csak na!
– Húsvétra már a függőágyát is kikötheti két nagyobb közé! – mondta Márta, miközben a nappaliból kifelé bámulva szemléltük a lendületes fejlődésnek indult töveket. Némi irigységet hallottam ki a hangjából, ami érthető is volt, hiszen egyik-másik nyuszifül már majd' húsz centi magas lehetett, és mind megnyerően, rugalmasan hajladozott az enyhe szélben.
– Nem is rossz ötlet! – feleltem. – Bár addig már csak egy hét van hátra, nem valószínű, hogy sokat változnak...
Tévedtem. A húsvét előtti napon Márta éppen a falusi rokonaitól hozott sonkát szelte fel a konyhában, amikor koppanást és síró hangot hallottunk a szoba felől. Márta a késsel a kezében, én egy villával felfegyverkezve, indultunk el befelé.
A terasz tolóajtaját résnyire félrehúzva hagytam, most pedig azt láttuk, hogy a lyukba szorulva egy nyúl kapálódzik veszettül. Jól gondolják, fehér volt, pirosas árnyalatú szőrrel és mókásan hatalmas fogakkal! Ugyanolyan, mint az a másik harminc, amelyik ott tolongott mögötte. Csak álltunk és néztünk, mint a moziban, mi van itt? Ráláttunk a terasz szélére, a nyuszifű persze nem volt már sehol sem, csak a felforgatott, szétszóródott föld hevert szanaszét a kövezeten. Bármilyen hihetetlennek tűnt a dolog, úgy nézett ki, hogy a nyuszifű tényleg az volt, aminek hívták, a bogyókból nyulak fejlődtek a föld alatt, és ami a felszínen fülnek látszott, az fül is volt...
Aztán a dugóba került nyulat végül sikerült a többinek betuszkolni a szobába, és máris a következő kapálózott a helyén. A belülre került kis bestia egy pillanatig sem habozott, azonnal ránk támadt. Úgy úszott a levegőben, mint egy leopárd, füleit a hátára csapva hasította át a szobát. Ha nincs Márta kése, hát szorulunk! Akár egy rutinos apacs, úgy siklott félre földig érő slafrokjában, és oldalba kapta a dögöt. Én azonnal az üveghez ugrottam, és a villával döfködve, papucsommal püfölve szorítottam vissza a vérszomjas tapsifüleseket, de csak nagy nehezen sikerült behúznom az ajtót. Épp nekivetettem a hátam, hogy szusszanjak egyet, amikor csöngettek.
Az ajtóban két megtermett fickó állt szürke kezeslábasban, mellükön élénk zöld színben tündökölt a C.F.I.K. felirat.
– Ön rendelt a Centauri kertészettől? – kérdezte egyikük a tárgyra térve, amint meglátott.
– Igen, mit óhajtanak?
Egy szót sem szóltak, csak benyomakodtak a lakásba, nem túl erőszakosan, de határozottan és feltartóztathatatlanul, miközben a szószátyárabb tovább beszélt.
– Elnézését kérjük uram, kézbesítési hiba történt. Amint látom, már lett is belőle problémája! – pillantott a teraszajtó felé. – Még egyszer, elnézését kérjük!
Gyorsak voltak és hatékonyak. Csak lestük Mártával, ahogy a rést elállva ismét félrehúzzák az ajtót, és sziklaszilárdan ellenállva a rohamozó nyulak nyomásának, sorban elkapdosva azokat. Két perc múlva az összes vérnyúl egy plasztikhálóban rúgkapált, nagy fogcsattogtatás közepette.
– Voltaképpen nem is lett volna semmi baj – fordult vissza a dumás az ajtóban, amikor menni készültek –, ha a maguk bolygóján nem lenne túl sok a víz! Az teszi őket agresszívvá. Szerencse, hogy időben érkeztünk – biccentett, és behúzta maga mögött az ajtót.
Tanácstalanul meredtünk egymásra Mártával.
– Hát, talán jobb lenne, ha most egy időre lemondana a kertészkedésről! – szólalt meg végül, miközben a véres kést szórakozottan a fotelra vetett fürdőköpenyembe törölte. – Úgy tűnik, nem igazán a maga műfaja!
Bár a történtekkel kapcsolatban nem igazán értettem mindent, ebben végül is nem nagyon vitatkozhattam vele.

...Mondom ezt annak ellenére, hogy a népszerű nicknevén Tömjénzsolt soha nem tartozott a kedvenceim közé. Mert hát ki az a szerencsétlen agyhalott, aki örül neki, ha buta emberek vezetik az országot, amiben lakik?!
Jelzik persze sokan, hogy örülök, nem örülök, ez így van Semjéntől függetlenül is, nézzem csak meg a gazdaság teljesítményéről szóló értékeléseket, vagy gondoljak csak bele, mit is csinált jól a kormány eddig az egészségügy reformja kapcsán, és nagyon nem is vitatkozom ezekkel az emberekkel. De hát akkor is más azért a szimpla hozzá nem értés, és az, amikor valaki megírja és a maga hátára ragasztja a diliflepnit.
Semjéntől eddig sem voltak idegenek az olyan kijelentések – leginkább ilyen-olyan buzizásai –, amelyek messze túllépték a józan ész és a jóízlés határát, így szorosan összekötötték nevét azzal az IQ-ját tekintve is törpe kisebbséggel, amely lelkes vevője az ilyesminek. Megjegyzem, a virtuális KDNP mögött álló szimpatizánsok, támogatók száma még ezzel együtt is oly csekély, hogy nyilvántartásuk alapja bátran maradhat a személyes ismeretség...
Amit azonban az Indexnek adott utolsó inrejújában mondott – például az ellenzék infantilis kivonulásairól, jelesül hogy "miután még mindig Gyurcsány Ferenc az, aki Magyarország miniszterelnökének képzeli magát, és ehhez a kormánytöbbség asszisztál, a persona non grata státusza nem változott" –, gyermekes hencegése vélt szónoki kvalitásaival, penge riposztjaival, a miniszterelnök félelmeiről szőtt elképzeléseivel, elkeserítő képet rajzolnak elmeállapotáról, intelligenciájáról.
Semjén Zsolt elkeserítően buta, ha valóban úgy gondolja, hogy ő több egy puszta névnél a Fidesz játszmájában, ha hisz benne, hogy az a politikai erő, amelyik tízegynéhány év alatt a harcos (sőt karcos!) liberalizmustól eljutott az árvalányhajas, kereszthányós, nemzeti konzervatívizmusig, bármi másért tartja, mint hogy a szószékeken is megvethesse a lábát. Semjén Zsolt elkeserítően buta, ha mindezeken túl mint egy hű öleb, úgy csóválja a farkát, amikor jó szót, lapogatást kap a gazditól, és azt hiszi, egyenrangú felek a vadászatban, ő, a kotorékeb, meg a puskás ember.
Persze, ebben az egész történetben az a legszomorúbb, hogy Semjén Zsolt beszélhet annyi hülyeséget, amennyit csak akar, szakállas bácsikról, buzi SZDSZ-ről, a maga múlhatatlan érdemeiről az országházi küzdelmekben, illegitim miniszterelnökről, visszhangozhatja a legostobább ellenzéki panelszövegeket, a következő választáson – te vakarod az én házamat, én a tiéd – megint betámogatják a parlamentbe, egy nem létező politikai alakulat első embereként.
Az Úr még nagyobb dicsőségére??!

Bunkó multik ide, bunkó multik oda, azért megállapítható így karácsony táján is, hogy nagyot változott a világ a szocializmus "kis piszkosai" óta. Persze ezt is ki lehetne használni!...

Piaci rés

Azt mondják, az üzlet sikeréhez (már ha nincs mindjárt az indulásnál annyi zsé a zsebben, hogy leverjünk vele mindenki mást) az kell, hogy felmérjük lehetőségeinket, továbbá megtaláljuk azt a piaci szegmenst, ahová még sikeresen betüremkedhetünk. Hogy ez mennyire így van, arra álljon itt egy eklatáns példa, a Kisbéka utca egyik legnépszerűbb üzlete indulásának rövid története:

Amikor Márton bácsi, a környék rangidős műszaki kereskedője örökre lehúzta a rolót, családja egy viszonylag jó üzlethelyiséget és a befagyott készletben számos, kerekeken is húzható szovjet laptopot örökölt tőle. Fia, aki már maga is benne volt a korban, és akit apró termete, vörös haja és meglepő ereje folytán Bzmotnak becéztek, úgy döntött, piacképesebb profilra vált, élelmiszerrel kezd kereskedni, és ehhez nem is épít másra, mint a famíliában szunnyadó képességekre, készségekre, valamint arra az induló tőkére, amit a laptopok akciós értékesítése biztosít neki. Az utca lakói, akik a családot hosszú ideje ismerték már, némi fenntartással fogadták a hírt...

A nyitás napján, 8 után hét perccel Kittyke, akit soha nem kellett bíztatni, hogy hajoljon előre, izgatottan nyomta arcát a kisábécé üvegéhez, tájékoztatva a bejárat előtt tolongókat:
– Ezek még kávéznak!
És tényleg! Jól látszott, hogy a köpenyes Bzmotok hátul, egy kupacban, a kávéjukat kortyolgatják. Tréd Márk bácsi, akinek elfogyott a Mira víze és már az elvonás jelei mutatkoztak rajta, egy féltéglával akarta volna szelíden megkocogtatni a kirakatot, de mások lefogták, és emlékeztették rá, a bolt jellege megengedi az ilyen nyitási anomáliákat. A koráról megfeledkezett agg végül sóhajtva a cégtáblára nézett, és lassan megnyugodott.
8.12-kor az egyik ifjabb Bzmot kelletlenül előreballagott, és egyben a tolongók feje fölött megküldve a rigót, kinyitott. Ahogy a tömeg betódult, legelőbb is mindenkinek a “TILOS!”, azután a “NEM VÁLLALUNK FELELŐSSÉGET!”, majd a “REKLAMÁCIÓT NEM FOGADUNK EL!” feliratú tábla tűnt a szemébe, melyek alatt a boltvezetőként fungáló Bzmot mama támasztotta a falat, céltalanul mosolyogva, viszont jelentősen emelve a légtér maligánfokát.
A vásárlók kosarat ragadtak (vagy inkább mindenkihez hozzáragadt egy-egy kosár), és szétszéledtek az üzletben.
– Halló kérem! – zendült fel máris Taxa mutter hangja a tejes pult felől. – Ezen itt lejárt a szavatosság!
– Jó’vanna! – hallatszott a Bzmot család kisebbik lányától. – Melyik az?
A mutter átnyújtotta a gyanúsan feszes zacskót, mire a kis Bzmot egy “Mindig friss!” feliratú matricával ügyesen eltakarta a dátumot.
– Na, most jó? – kérdezte szúrósan a muttert. – Olyan aludtej lesz ebből, hogy csuda! Lássa, már szunyókál!
Taxa mama lehunyta a szemét, háromig számolt, majd szélesen elmosolyodott.
Nem messzire onnan Alig úr a felvágottas pult mögött támaszkodó Bzmot fiút éppen az olasz szalámi koráról faggatta, egyenesen a rúdra mutatva.
– Hogy ez friss-e? – hajolt előre a gyerek, miközben meglobbanó hajából hedensolderszt soha nem látott fejbőre gazdagon hintette kincseit bele a pultba. – Nem t’om – folytatta, s mivel ő is kiváncsi volt, lefejtette a rúd végéről a fóliát. – A’sszem – felelte, Alig úr felé mutatva a kissé színjátszó vágási felületet, másik kezével ügyesen elhajtva néhány erőszakos legyet. – De amíg ez van, újabb úgyse lesz!
– No jó – mondta Alig úr elmerengve –, adjon belőle húsz dekát!
A zöldséges pult előtt egy szottyadt banán hevert a padlón, ez mindjárt felkeltette Kittyke érdeklődését, de az alkalmazott Bzmot fiú, miközben csőrrel bepasszolta a maradványt a pult alá, tudatta, hogy a banán elfogyott, és fogalma sincsen mikor lesz megint, ha lesz. Ám, ha Kittyke nagyon vágyik rá, hát elképzelhető, hogy tud szerezni neki, annak persze megvan az ára. Kittyke elragadtatva közölte, hogy bármire kész az áruért, és már most is olyan izgatott, hogy legalább egy kígyóubit azért elvisz.
Amíg az első kuncsaftok így múlatták az időt a pultoknál, a legkockásabbra gyúrt Bzmot utód máris elcsípett egy bolti szarkát, aki a dinnyék körül ólálkodott, és akinek sanda szándéka lelepleződött. A kismamának látszó személy hiába védekezett azzal, hogy már ekkora hassal is lépett be az üzletbe, a két legközelebbi alkalmazott vitát nem tűrve hátravezette ruhaátvizsgálásra, testüregi motozásra és ultrahangra. A bámész vásárlók közül többen is tapsoltak!
Nem kellett sokat várni az első szóváltásra a pénztárnál sem, egy vevő (a pénztáros maga elé mormogott megfogalmazása szerint egy “kötözködő vén szar”) nehezményezte a 37,00 forint helyetti 3700 forintos elütést. Miután vaskos sértések és súlyos fenyegetések hatására sem volt hajlandó levásárolni a különbséget, apróban kapta meg a jussát, amivel boldogan vigyorogva hagyta el az ABC-t, csatlakozva a kint diskurálókhoz.

Az elégedettség, a siker egyértelmű volt. Bzmoték kihozták magukból a maximumot, a készletből a minimumot, a Kisbéka utca lakói pedig megkapták mindazt, amiért jöttek: az áldatlan körülményeket, a boltos packázásait, az alávetettséget, úgy ahogy abban régen részük volt. A fiatalságukat. Keblére ölelte őket a Nosztalgia ABC.

Megint van jó kis elgondolkodni valónk mára. Éhen halt egy 1 éves kisfiú a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Piricsén.
Még novemberben hívták ki az ügyeletes orvost a szülők – akik 6 gyereket neveltek egy egyszobás házban –, de ő már csak a lesoványodott kisfiú halálát tudta megállapítani. A ...kisfiú az átlagos 10 kiló helyett alig volt több 3 kilónál. A településen többen állítják: a gyerekeknek gyakran csak cukros víz jutott táplálékul, a szülők elitták a segélyeket. A 6 gyerek egyike korábban saját kérésére inkább egy gyermekotthonba költözött. A kisbaba halála után a gyámügy ...mindegyik gyereket elvette. A házaspár felelősségét még vizsgálják a rendőrök...

Könnyű és kézenfekvő azon sopánkodni, hogy hát micsoda emberek vannak, hogy a saját gyereküket, meg hogy hú, meg hogy há!... Ja, egyébként így is van, de akad ebben a történetben egy nagyobb gond is, ha észrevettétek: hat kölök élt egykupacban apával, anyával, akikről mindenki tudta a faluban, hogy eltapsolják a családi segélyt és a pulyák cukros vizet szürcsölnek, csak ünnepeken akad egy szikkadt sercli magában. No és milyen lehet egyébként is az a család, ahonnan elmenekül a gyerek?!
Mindenki ismerte a viszonyokat, a szomszédok, a "hivatal" emberei úgyszintén tudhattrak róla (mi maradgat titokban Piricsén?), a körzeti megbízott tuti látta Filemont és Bauciszt együtt hajlongani a községi talponállóban, és feltehetően a helyileg/területileg illetékes gyámügynek is nyitott könyv volt a család. De mindez kevés volt ahhoz, hogy ez a gyerek életben maradjon!!
Pedig hát, hét kiló lemaradást nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra összeszedni, ahhoz szívós, kitartó szenvedés kell, legalább akkora, mint egy tévésóban ledobni a száz valahányból húsz-harminc kilót. Csak hát az ugye a spotlámpák fényében történik, ez meg csak nap- és szemérmes holdvilágnál.
Sejteni lehet, fogyása (vagy nem-hízása) kezdetén ez a kisfiú (akinek még a nevét sem említi a híradás) is járkált, tán még futkosott is, ha felérte, kicsi kezével matatott az asztalon, turkált a szemétben, de aztán teltek a hetek, kis hasa előbb esetleg kigömbölyödött a mértéktelen (cukros víz) ivástól, de ahogy az energia fogyott, a gyerek is egyre enerváltabbá vált, már csak feküdt, a has konkávvá formálódott, a bordavégek kicsúcsosodtak, a csípőcsont oldalt felágaskodott, hátul a lapockákból angyalszárny kezdemények lettek.
Apáék közben jöttek-mentek, néha nevetgéltek, máskor csak feküdtek hortyogva, de más senki nem járt arra. Sem egy szomszéd bácsi, sem egy néni a hivataltól, sem a rendőr-bendőr, de még a pecsételős, kérdezgetős néni sem a messzi gyámhivataltól. Kiló kilóra jött – illetve ment – így az egyszobás házban, 2007 végén, az Európai Unóban, egy szociálisan állítólag érzékeny társadalomban, míg kihült a gyermek.
Mindenkinek, szomszédoknak, hivatalnokoknak, rendőr-bendőröknek, állami gyámoknak, boldog, békés karácsonyt ott, a messzi Piricsén!

Me semmi olyasmi nem jutott az eszembe, ami megválthatná ezt, az arra egyébként érdemtelen emberiséget, ezért csak beteszek egy szomorkás történetet. Vigyázz, veled is megeshet!!

Az árnyék

Hiába forgolódott az ágyon a férfi, a csatakosra izzadt lepedőn már nem talált enyhülést. Tétován ránézett alvó feleségére, aztán lassan felült, lábát az ágy mellé lendítette. Az asszony nyugodtan szuszogott tovább, óvatosan felállt hát. Motozott az asztalon, a holdfényben kihalászott a pakliból egy szál cigit, felvette a gyufát, és csak úgy, mezítláb és gatyában, kisurrant az erkélyre.
A rekkenő nappal után már magának a mélykék, csaknem fekete égboltnak a látványa is felüdülést hozott neki, az éjszakai szellő pedig valósággal simogatta a bőrét. Rágyújtott, a korlátra könyökölt, úgy bámult a semmibe. A ház a legszélső volt a lakótelepen, de cseppet sem bánta, hogy csak a füves rét és a távoli parkerdő fekete sziluettje az összes látványosság, mert kárpótolták a csillagok! A város fölötti izzást eltakarta mögötte az épület tömbje, a látóhatáron túli fényeket pedig egy fasor tompította jótékonyan, ragyogott hát előtte az ég, még a Tejút is kristálytisztán rajzolódott ki.
Lenn, az erkély alatt valami neszezett, talán menyét volt vagy egy éjszakai rágcsáló, valahol messzebb pedig, ott, ahol a közeli község széle már-már elérte a várost, egy kutya vonított fel. Hamarosan újabbak csatlakoztak hozzá, de mindezt alig hallotta, a hang úgy halkult vagy erősödött, ahogy a szél lengedezett. Egyedül volt az éjszakában.

Újra felnézett az égre, a sötétből rezzenéstelenül meredtek rá a távoli napok. Azaz – vette észre csodálkozva –, egy apró, zöld pont pontosan fölötte függött. Összehúzta a szemét, csavargatta a nyakát, de bárhogy is erőlködött, támpont híján még csak megbecsülni sem tudta, milyen messze lehet az ismeretlen objektum. Repülő? Nem, hiszen nem mozdul. Helikopter? Lehet, bár egy hang sem szűrődött le hozzá, és ez a furcsa, zöld fény, ...esetleg egy ballon! Aztán elmosolyodott, ahogy egészen természetes módon eszébe jutott, akár ufó is lebeghet odafenn. Persze, ufó! Na, szép is lenne! Hirtelen ötlet volt, a parázsló cigarettával odaintett a fénynek – „helló ufó”, gondolta –, de ő ijedt meg a legjobban, amint az lejjebb szökkent. Vagy csak képzelte? Nem, mintha tényleg nagyobb lenne!
A korlát szélére tette a Symphoniát, belépett a szobába, és leakasztotta a falról öreg távcsövét Aztán megfordult, hogy újra kimenjen az erkélyre, de akkor megtorpant. Állt, földbe gyökerezett lábbal, mert a kilátást egy masszív, olajzölden világító felület takarta el. Tökéletes csöndben hátrált a szoba hátsó faláig, és csak leste a valamit, kiguvadt szemmel.
– Mama! – suttogta erőtlenül, de a felesége meg sem mozdult.
A felület egy része kivilágosodott, mélysége lett, mintha áttetszőbbre váltott volna, mögötte pedig sötét árnyak mozogtak. Úgy érezte, figyelik. Azután az a valami elkezdett púposodni, öt, henger alakú nyúlvány bukkant fel, és mindegyik feléje irányult. Teste lassan bizseregni kezdett, még ízt is érzett a szájában, édes-savanyút, mint amikor gyerekkorában a nyelvét a lapos elem lemezeire nyomta. Behunyta a szemét és várt, nem is tudta, mire. De ahogy nem történt semmi, újra kinyitotta. Az erkély keretébe foglalva a tintaszínű égen zavartalanul tündököltek a csillagok, a látogatónak nyoma sem volt. Csak a bizsergés, az maradt meg. Még akkor is érezte, amikor lábát magzati pózba húzva újra elhelyezkedett az ágyon, és lassan álomba szenderült.

Reggel a felesége tátott szájjal hallgatta éjjeli kalandját, még a konyharuha is megállt a kezében.
– Ugyan, menj már! Álmodtad az egészet! – legyintett a végén, a fejét csóválva.
– Nem, nem, hidd el! Megtörtént! A csikk az erkélyen, a látcső a padlón …és még a bizsergés sem múlt el!
– Na, akkor bizseregj be a céghez, és ha nem múlik el, nézesd meg az üzemorvossal!

Kovács József nagyot sóhajtott, megadóan összecihelődött, és nekivágott mindennapi útjának. Nem, gondolta a lépcsőházban lefelé ballagva, nem lehet azt mondani, hogy a feleségét különösen élénk fantáziával áldotta volna meg a természet, nem lehet csodálkozni hát azon se, hogy egy szavát sem hitte el. Sőt, még az is lehet, hogy fordított helyzetben ő is hasonlóan reagálna.
Szép volt a reggel, tulajdonképpen a közérzetével sem volt semmi különösebb baj (már ha attól a kis bizsergéstől eltekintünk), mégis úgy érezte, valami nem stimmel! A villamoson például rajtafelejtették a szemüket az emberek, mint akik rég nem látott, távoli ismerősüket pillantják meg, és próbálják helyére tenni az arcot az emlékezet valamelyik pókhálós zugában. Ez pedig nem szokott előfordulni vele. Megnézte magát ő is az ablakban, nem tapadt-e szalvéta a szája sarkára, nem lóg-e ki papírzsebkendő darabkája az orrából, de semmi furcsát nem tapasztalt. Hát, utazott tovább, valamennyire megnyugodva.
Ahogy a portán befordult, szokása szerint odabiccentett a portásnak – 'reggelt Laci bá' –, de ma nemcsak a megszokott mormogás jött válaszul, hanem utána is szólt az öreg.
– Mi van veled Jóska? Levágattad a bajuszodat, vagy mi?
– Bajusz? – torpant meg. – Nem volt nekem bajuszom soha!
– Nem-e? – mustrálta a portás. – Hát, ha nem, akkor nem! Pedig meg mertem volna rá esküdni! Valami pedig van …na, mire kijössz, kitalálom, hogy mi olyan furcsa rajtad!
Kovács József tanácstalanul toporgott pár másodpercig, de aztán csak befordult a kapun.
Végül is nem kellett délutánig várni az öregre, hamarabb kiderült, hogy mi a baj. Katika (aki pajkos volt, de csak úgy, semmi komoly, és aki mindig hozzádörgölőzött Jóskához, amikor átbújt a széke mögött, hogy meglocsolja a virágokat), aznap is megjelent apró kannájával. Tágra nyitott szemmel rámosolygott (hogy aztán egy kicsit odanyomakodjon majd), de ahogy mellé került, hirtelen szökkent egyet, még a víz is kiloccsant.
– Jóska! – sikkantott. – Hol a maga árnyéka?!
Kovács csodálkozva bámult a lányra, aztán tekintete az asztalára vándorolt, és megállapodott az előtte heverő aktákon. Tényleg – kérdezte magában furcsa nyugalommal – hol az árnyékom? Ahogy a Nap a háta mögül rásütött a negyedéves jelentésen nyugvó kezére, nem rajzolt ki körülötte semmit, de semmit! Árnyékokat vetettek a lapok, árnyékot vetett a tolltartónak használt pohár, a telefon, a mögötte dermedten álló Katika, csak ő nem. Felemelte a kezét, tétován integetett egyet, mintha ismerőst búcsúztatna a pályaudvaron, de mozdulatának semmi következménye nem lett. A jelentés lapjai vakító fehéren virítottak tovább. Nagyot nyelt, felnézett.
– Nem tudom...
Katika gyanakodva hátrébb húzódott, aztán óvatosan mégis előrenyújtotta a kezét, hogy megérintse Kovács vállát, de mozdulata megakadt. Elfogyott a bátorsága tán, gyorsan belekapaszkodott újra a biztonságot kínáló kannába. Több kollégája is felfigyelt a jelenetre, és kíváncsian az asztala köré gyűltek.
– Nézd! Aha! ...semmi! Még ilyet!... – hangzott innen is, onnan is, Kovács pedig csak nézett kábán, egyikről a másikra. Az árnyéka nélküli ember (bensőjében enyhe bizsergéssel) alvajáróként hagyta el a munkahelyét.

Amikor a felesége hazaért, és ő elmesélte, mi is a helyzet, az teljesen érthetetlen módon hisztériázni kezdett. Kiabált vele, mintha direkt adott volna túl az árnyékán, és egyfolytában azt ismételgette, hogy most mi lesz, most mi lesz? Egészen másképp reagált a fia, ő csak röhögött egy jót, és legyintett a dologra.
Másnap elment az üzemorvoshoz. Azzal meg sem próbálkozott, hogy elmondja az egész történetet, leegyszerűsítette arra, hogy előző reggel furcsán érezte magát, idegen ízzel a szájában ébredt, de fogalma sincs, mi történhetett vele. A doki csak mérsékelten jött izgalomba attól, hogy Kovácsnak nincsen árnyéka, és mivel nem talált egyéb, betegségre utaló tünetet, kijelentette, nem tudja táppénzre venni. Mindenesetre – mivel a kórkép nem mindennapinak mondható – adott neki egy beutalót a belgyógyászati szakrendelésre.
Pár napig még azt remélte Kovács, hogy elmúlik az egész, de nem! Ráadásul az üzemben is kerülni kezdték, senki nem tudta mit kezdjen vele, meg hogy el lehet-e kapni a baját, szóval mindig volt egy szabad asztala az ebédlőben, ha meg kiment a dohányzóba, a többiek zavartan elnyomták a cigarettájukat, és siettek vissza a munkájukhoz. Végül úgy döntött, felhasználja a beutalót, ki tudja, talán tudnak vele valamit kezdeni az orvosok.

– Mi a panasza? – kérdezte tőle az asszisztens a kartonozóban.
– Nekem – hajolt közelebb a kisablakhoz – nincsen árnyékom.
– Micsoda?! – vonta fel az a szemöldökét, és alaposabban végigmérte a férfit. Valamit megláthatott, mert felállt, eltűnt egy pillanatra, majd megjelent egy oldalajtón, és odasétált Kovácshoz. Szó nélkül körbejárta párszor, aztán megfogta a könyökét.
– Jöjjön – mondta, és elindult vele.
Az intézetvezető főorvoshoz szinte azonnal bejutottak, és az is szemügyre vette. Néhány további telefon után a főorvos azt mondta, a szükséges vizsgálatok minden bizonnyal meghaladják a lehetőségeiket, beutalja Kovácsot az ország legjobban felszerelt klinikájára, ahol már nagyon várják.
Tényleg várták, egy ötfős orvosi team fogadta, egyikük gallérján rangjelzés csillant a köpeny alatt, úgy tűnt, a katonaság figyelmét is felkeltette. Egy rövid, általános kivizsgálás után azt mondták neki, jobb lenne behozatnia pár dolgot, egy darabig valószínűleg itt lesz. Hazatelefonált hát, a felesége cseppet sem örült, de két óra múlva megjelent a gyerek egy táskával, benne a legszükségesebbekkel. Elkérte a hétvégi kocsi kulcsát, Kovácsnak most úgysem kell – mondta.
Tizenkét napig volt benn, egy sereg közömbös vagy kellemetlen vizsgálaton esett át, soha nem gondolta volna, hogy ennyi mindent lehet csinálni egy emberrel. Vért vettek tőle, megröntgenezték, aztán mindenféle egyéb módon is átsugározták, pszichológusok faggatták (végül rászánta magát, beszélt a zöld szerkezetről is, de csak annyit ért el, hogy onnantól az ufó szóra az orvosok nagyon jelentőségteljesen néztek), megmérték a tömegét, víz alá nyomták, tanulmányozták a bőrelektromosságát, de bármit is csináltak, egy jottányival sem tudtak meg többet, mint amit Kovács József is tudott: semmi baja sincs, azon kívül, hogy nincsen árnyéka! A zárójelentésében sem talált semmit. „Optikai anomália” állt a kórképnél, de további teendőt nem tüntetett fel a papír, és az orvosok sem bíztatták, csak azt kérték tőle, ha hosszabb időre elutazik, jelezze. Lehet, hogy még egy-két újabb vizsgálatot elvégeznének – mondták neki.
A klinikai tartózkodás alatt kiszúrta egy újságíró. Neki persze esze ágában sem volt nyilatkozni, de ez nem segített. Benn ugyan nem készíthetett képeket, de amikor Kovács kijött, már ott várta az utcán (nyilván leadta a drótot valamelyik ápoló) és lefotózta, gondosan ügyelve persze arra, jól látsszon, ahogy nem látszik az árnyéka. A kollégáit és a szomszédait már korábban kifaggathatta, mert már másnap első oldalas szenzáció lett Kovács a Klikkben, innentől kezdve a közterületek látványosságává vált. Semmi exhibicionizmus nem volt benne soha, rettenetesen zavarta a dolog, de nem tudott mit tenni ellene.

Még egy hét sem telt el ezután, hivatta a főnöke.
– Khm, ...rossz hírt kell közölnöm önnel Kovács kolléga! Sajnos karcsúsítanunk kell, néhány státuszt megszüntetünk, köztük az önét is. Természetesen megkapja a törvényes végkielégítést, és csak a legjobb ajánlást adhatjuk önről, de hát, ...többet ugye nem tehetünk.
– Ez nem lehet igaz! – fakadt ki otthon a felesége. – Miért pont veled történik ilyesmi, most mondd meg, miért pont veled?! Minek kellett neked éjszaka kint szerencsétlenkedned azon az átkozott erkélyen? Hogy lehetek én ilyen nyomorult?!
A pénzük fogytán volt, munkáját elveszítette, és úgy gondolta, jelenlegi állapotában nem is nagyon fog megfelelő állást találni. Igaza volt, a hetek teltek, egyre több volt otthon a veszekedés. Fia, nem bírva a feszültséget, egy nap kapta a motyóját, tíz perc alatt összepakolta a betyárbútort és elporzott a barátnőjéhez.
Kovács bezárkózott. Képletesen is és valóságosan is, az egyik elfüggönyözött szobába. Pár hét alatt nyolc kilót fogyott, szinte a saját árnyéka lett (már ha lett volna neki), belepte a borosta, szemei véreresen meredtek a sötétbe.

Az orvos szerint a szíve vitte el. Az egyik reggel hiába keltegette az asszony, nem mozdult.
A temetésen csak a legszűkebb rokonság jelent meg, a sajtót sem engedték be, az árnyék nélküli embert feltűnés nélkül búcsúztatták el. A szertartáson tapintatosan hallgattak a bajáról.
Mondhatnánk, hogy Kovács József nem hagyott semmi maradandót ezen az árnyékvilágon (még az árnyékát sem), de ez nem egészen igaz! Mert valahol a Nap és az Alfa Centauri közt, egy fénysebesen suhanó, olajos zölden fluoreszkáló gömbben, a közösségi terem díszeként, több más, haloványan lebegő káprázat közt, ott állt egy kis dobogón Kovács József. Ember meg nem mondta volna, miből van a szobor, áttetsző volt, mint a ritka füst, de bámulatos finomsággal mutatta meg a férfi minden pórusát, ráncát, ahogy pedig a szemlélő tekintete megpróbált beljebb fúródni a jelenésbe, nem jelentett akadályt a fátyolszerű felszín. Lehetett látni Kovács József agyát, fogát, szívét, fodrozódó beleit, csípőjének lapos csontját. Ott állt az egész ember életnagyságú, három dimenziós ...árnyéka.

Bizonyára nem véletlenül viccelődnek a szkeptikusok azzal, hogy miért is kell bejelentkezni a jóshoz (hát nem tudja,hogy jövünk?), és annak is van némi stichje – bár komoly tekintettel magyarázzák, hogy ők önmaguknak, meg önző haszonszerzés végett, meg így, meg úgy nem jósolhatnak –, hogy még egyetlen mágusról sem hallottunk, akinek ötöse lett volna a lottón... A kártyavetők, tenyérjósok, zaccból, madárbélből jövendelők serege eddig még semmit nem tett le az asztalra, amit a tudomány legalább elgondolkodtatónak ítélt volna, ennek ellenére szabadon garázdálkodnak a médiában, hirdetik fizetős tevékenységeiket, fényezik magukat a kertévékben mint halottlátók, okvetetlenkednek produkciókban csapatpszichológusként(!), nyilatkoznak szerelmi kötésről, titkos energiákról meg mindenről, amit a beavatatlan, paraszti elmék felfogni sem képesek...

"Ismerni szeretné a jövőjét?" - kérderzik a Hálózat TV délutáni műsorának egymást váltó kártyavetői, akik arra bíztatják a nézőket, telefonáljanak csak bátran, ha arra kiváncsiak, hogy az üzletben, a kapcsolataikban, az életvitelükben vajon megtegyenek-e valami fontos lépést! Majd ők kivetik a tarottal, mit hoz a most még zavarosan gomolygó holnap, a lapokban el van rejtve a válasz tétova kérdéseikre. És mindezért a pompás bizonyosságért csupán a 0691222XXX-et kell felhívniuk 240 Ft + ÁFA hívásdíjjal!
Ugyan kérem, magyarázza meg nekem valaki, hogy ami itt történik, az miben különbözik a Büntető törvénykönyv 208. szakaszában foglaltaktól?
"(1) Aki azzal a szándékkal, hogy magának vagy másnak jogtalan vagyoni hasznot szerezzen, a tények hamis ismertetése vagy elhallgatása révén mást tévedésbe ejt vagy tévedésben tart, és ezzel ráveszi, hogy saját vagyonának vagy más vagyonának a kárára tegyen vagy ne tegyen valamit, pénzbüntetéssel vagy három évig terjedő börtönbüntetéssel büntetendő."
Ha valaki pénzért jósol, nem kellene-e előtte hitelt érdemlően bizonyítania (neki vagy a jóscéhnek), hogy a jóslások beigazolódásának statisztikai valószínűsége lényegesen meghaladja a véletlen jövendölésekét? Vagy, ha ez nem szükséges, akkor miben különbözik ez az eset attól, amikor naiv nénikékkel fizettetnek rokonszenves idegenek kisebb-nagyobb összegeket, azzal bíztatva őket, hogy ettől növekedni fog a nyugdíjuk? Ugyan mi a tények hamis ismertetése vagy elhallgatása, ha nem az, hogy csillagképekre, papírlapokra, madarak röptére testáljuk a jövő megmutatását, amikor még a legnagyobb kutató elmék és töprengő filoszok sem jöttek rá arra, milyen erők és hogyan is igazgatják ezt a világot?

Tegnap jól döntöttem, amikor a Dunán "A gépész" című spanyol "thrillert" néztem meg!
Én végül 9/10-est adtam neki, és nem is nevezném igazán thrillernek, mert bár a film hangulata, fordulatai a műfajra hajaznak, egészen más a célja, mint maga a borzongatás. Igencsak súlyos mondanivalója van, amit pompásan tartogat az utolsó képekig anélkül, hogy közben vontatottá válna. Mondhatni remekmű, hátborzongató történet vér és belek nélkül, blikfangos és ütős befejezéssel, príma színészekkel.
Úgy tudom DVD-n is hozzáférhető, ha tudod, vedd ki/meg, nétd meg!

De milyen marha jó dolgunk van nekünk, hogy olyan tehetséges politikusok próbálják valóra váltani ígéreteiket, mint Gyurcsány és Kóka, akiknek közös erővel csak sikerült bevinniük az országot a csalánosba, no meg olyan rátermett ellenzéki vezérünk van, mint Orbán, aki sok kétes ötlettel, mondattal, tettel, vesztes csatával bizonyította már, mire is képes.
És csak dőlnek, dőlnek az újabb és újabb nagyívű tervek, ragyogó jövőképek! Akarod tudni, hogyan működik ez?...

Kampány

– Tiszteletreméltó Hang-Mey Zeng! – mondta Kinn Ping-Pong a kínai történelem első (és utolsó) demokratikus császárválasztása előtt, miután felhörpölte teáját. – Komoly a tét! Csak Benn Teng-Leng és én maradtunk. Közülünk kerül ki a császár, a nép akarata szerint. Mondd, hogyan szóljak a kínaiakhoz? Mivel fogok nyerni? Bölcs legyen a tanácsod, mert fejedelmi jutalmat kaphatsz, de ha elbukom, a fejeddel felelsz!
Zeng lassan bólintott, aztán megszólalt.
– Nemes Ping-Pong! Meg is adtad a választ a kérdésedre, hiszen egyenesen beszéltél. Így számíthatsz rá, hogy a szívem szerint legüdvösebb tanácsot adom neked! Kövess engem! – folytatta, és az ablakhoz lépett. Ping-Pong ugyanígy tett.
– Mit látsz? – kérdezte Hang-Mey Zeng.
– A falon túl a parasztok és a kézművesek házait – felelte amaz -, köztük meztelen gyerekeket, kóbor kutyákat, szemetet, távolabb a földműveseket, akik maguk húzzák az ekét, mert barmaikat már megették. Kitartást és szegénységet.
– Pontosan! – helyeselt Zeng. – Mondd meg, mit ígérhetnél nekik, hogy higgyenek is neked? Új házakat, ingyenes orvosi ellátást, óvodákat, iskolákat a gyerekeiknek, csatornát, vízvezetéket, kistraktort - ugyan nem tudom, hogy az mi -, évente annyi jövedelmet, amennyihez a nemesek alja jut? Vajon mit szólnának hozzá? A néped szegény ugyan, de nem hülye! Tudják, ha ennyi mindennel kecsegteted őket, csalódni fognak. Honnan vennéd a pénzt? A Nagy Fal még harmadáig sincs kész, itt aszályok, ott esőzések pusztítanak. Tán a nemesektől vennéd el? Felkoncolnának!
– Akkor mit tegyek? – kérdezte Ping-Pong. – Ha a mostani életük folytatását ígérem, miért szavaznának rám?
Zeng finoman összeillesztette két tenyerét, úgy válaszolt.
– Ígérj nekik hihető perspektívát! Mondd, lesz csatorna, ha segítenek ők is. Mondd, képzel tanárokat, tíz év múlva iskolájuk is lesz. Mondd, ha tanultabbak, egészségesebbek lesznek, kerülnek közülük orvosok, és gazdagodnak ők is. Persze, a nemeseknek is áldozniuk kell, de nő majd a bevételük! A közembereknek pedig a több munka, több erőfeszítés egy szebb jövő ígéretét jelenti! Ezt mondd! – hajolt meg Zeng mester.

A választásokon Kinn Ping-Pong hét százalékot kapott, és miközben vázáit rizspapírba csavarta a költözéshez, Hang-Mey Zenget ostorozta.
– Csalódtam bölcsességedben mester! – mondta. – Csúfosan megbuktam, de velem te is! Teng-Leng új házakat, ingyenes orvosi ellátást ígért, a gyerekeiknek óvodákat és iskolákat, továbbá csatornát, vízvezetéket, kistraktort, évente annyi jövedelmet, amennyihez a nemesek alja jut, és egy szót sem szólt arról, hogy miből! Mégis rá szavaztak! El kell a fejedet veszítened!
– Nemes Ping-Pong, én azt mondtam, olyan tanácsot adok, ami a szívem szerint a legüdvösebb, és azt is tettem! - válaszolt a mester. – Hogy a néped nem csak szegény, hanem hülye is, nekem is meglepetés volt. De, mert nem szeretem a meglepetéseket, Teng-Lengnek épp a fordítottját ajánlottam annak, amit neked, és ő persze kegyeivel és védelmével is szerencséltet engem. Ne fend hát rám a fogad uram, sőt örülj, mert tanultál! Készülj inkább, hisz lesz még választás! ...Vagy nem.

Ma egy nagyon durva mellényúlást, mondhatni orbitális baromságot produkált valaki a Délhúsnál, tuti, hogy évekig csak a "parízervégesek" néven fogják emlegetni őket, de úgy kell nekik! Arra viszont, hogy az ellenkező értelmű igyekezet is elutasításra találhat, itt egy másik példa:

Szeretni a sírig
(a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve)

Jegyzőkönyv

„Az eltűnt személyt – Tréd Márk, 78 éves Kisbéka utcai lakost – bejelentés alapján kezdtük el keresni, mivel lakóhelyén egy hete nem volt fellelhetősége foganatosítható a bejelentő (Taxa Paméla bolti eladó) szerint.
Az adatgyűjtés során a Hatcsöcsűben olyan információt mondott a csapos, hogy az idős embert valamelyik este, nagy batyuval a hátán a Veréb-halom felé látta menni. A járőr a mondott helyen, az egyik remetebarlangban meg is találta. Csak vonakodva, hosszas kapacitálásra volt hajlandó hazatérni, mely kapacitálást rozzant állapotára való tekintettel hajtottuk végre. Kényszerintézkedés nem történt. Tréd Márk az eltűnésről a következőket mondta:
– Azért bujdokoltam el, mert meg akartam őrizni a függetlenségemet! Nem akartam besorolni a hedonista nyugdíjasok táborába, és fékevesztett vásárlásba menekülni a napi henyélés unalmából! A fenntartható fogyasztás híve vagyok, ám az utóbbi időben olyan pszichikai nyomás nehezedett rám, ami illegalitásba kényszerített!
– Elmondaná Márk bácsi úgy, hogy mi is megértsük?
– No, hát! Tudod fiam, egészen a közelmúltig, viszonyom a Kisbéka utcai MikroXYZ vegyesbolthoz köznapi volt. Reggel lementem a cekkerrel, beletettem ezt-azt, volt, hogy még délután is beugrottam valamiért, de semmi több! A kis Pamélán néha ugyan rajtafelejtettem a szemem, de csak úgy nosztalgiailag, eszembe jutott, hogy pici korában hányszor lovagolt az ölemben, és milyen kár, hogy ezt később nem folytattuk, ám ennél semmi több! Aztán Márk napon kaptam tőle egy szál virágot. Zavaromban vettem neki egy bonbont, amit oda is adtam. Erre kaptam egy üveg bort...
– Kiderült miért?
– No, ez az! Parfümöt már nem akartam venni, inkább megkérdeztem tőle, mi is ez? Azt mondta, a központból kapták az ukázt, hogy szorosabbra kell fonni a kapcsolatot a törzsvásárlókkal, kisebb ajándékok, bónuszok, nagyobb figyelem, ilyesmi. Meg kell magukat szerettetni, nem elég, hogy naponta ott vásárolok, mert mi lesz, ha épül valami új az utca végén, és átpártolok? Érzelmi kötődés kell!
– Mit szólt hozzá?
– Megvontam a vállam. Mondtam neki, hogy én inkább a százhuszonnyolc forintos tejhez meg az akciós kolbászhoz kötődök, de próbálkozzanak csak nyugodtan!
– Próbálkoztak?
– Mi az hogy! Kaptam tőlük logós bézbólsapkát meg pólót is, tudja, az X-ben a keresztbe fektetett bagettel meg szalámival. Na, innentől, ha nem akartam megsérteni őket, járhattam így bevásárolni, mondhatom, elég hülyén festettem benne... Egy aprópénztartót is kaptam, ami ugyan a GigaXYZ-nek készült – ott kocsi is van, nemcsak kosár, de túl sokat csináltak –, meg lábasfogó kesztyűt is... Szóval, elhalmoztak ajándékokkal. Én meg persze nem szeretek adós maradni, hát egyre több mindent vásároltam, tenger gyümölcseit meg márkás vodkát is, pedig ki nem állom őket! Amikor meg elkezdődött a nyári akciójuk, szerenádot adtak az ablakom alatt, megzenésítették az egyet fizet, kettőt kap ajánlatukat.
– Ez azért elég keménynek hangzik...
– Na hallja! Ott álltam az ablakban fél tizenkettőkor, a kezemben gyertya, mert úgy tudom, azt szoktak ilyenkor gyújtani, udvariasságból rajtam a bézbólsatyi, és hol el-elbóbiskoltam állva, hol rémülten kapdostam a gatyám után, ami csúszott lefelé. Másnap úgy elaludtam, hogy a pénzes postás se tudott felcsöngetni, ezért rámtörték az ajtót Alig úrral a házmesterrel, csak a javítás hatezer volt!
– Miért nem mondta a boltnak, hogy hagyják már békén?
– Mondtam én már másnap, amikor bementem hozzájuk, kialvatlanul, de az egyik tanuló azt felelte, az nem lehet, hogy ne szeressem őket, amikor mindent megtesznek, biztosan csak azért beszélek így, mert be vagyok tépve, hiszen tiszta vörös a szemem.
– Nem tanulónak kellett volna mondani, hanem a főnöknek!
– Akartam, de azt mondták, ne fárasszam magam, menjek csak haza, helyezkedjek el kényelemben, majd ők felhívnak telefonon, mert amúgy is kíváncsiak a véleményemre! Na, haza is mentem, és tényleg rámcsörögtek, mindent tudni akartak rólam, még az oltási bizonyítványomat is elő kellett kotorni. Aztán én is kérdeztem, azt például, hogy olyat tudnak-e csinálni, mint a háború előtt az öreg Sztrovacsek, akinél volt folyószámla, sőt hitel is ha megszorultam, akinél ha reggel beadtam a listát, a segéd összekészítette délutánra a pakkot, sőt, akár ki is küldte a fiúval! Azt mondták, hogy ezeket ugyan nem tudják megoldani, de számos újabb ötletük van, amivel szerintük még bensőségesebbé lehetne tenni a kapcsolatunkat, és hamarosan meg is valósítják ezeket! Na, akkor pakoltam össze, és indultam a Veréb-halomra.
– Értjük Márk bátyám, értjük. No de mi lesz ezután? Hiszen azért nem élhet arrafelé huzamosan, nem túl komfortos a környék!...
– Hát, nem tudom. Az igazság az, hogy az első két nap volt kemény, amíg észre nem vettem, hogy egy kofa a domb aljában megy el mindennap a városba. Tőle tudtam venni kenyeret, sajtot, gyümölcsöt, mikor mit, sőt visszafelé hozott szappant, gyufát is. Bár, egy dolog azért elgondolkoztat! Tegnap adott nekem ajándékba egy KOFA feliratú bézbólsapkát..."

Ma két érdekes hírt olvastam, az egyik címe: Megalázó ünnepi adomány a Pick Szegedtől.
Lényege, hogy "tíz kilogramm párizsivéget ajánlott fel a Pick Szeged Zrt. tulajdonában lévő Délhús Rt. a Magyar Máltai Szeretetszolgálat karácsonyi adománygyűjtő akciójához (ha lemennek érte Szegedre), a megalázó ajándékot a szervezet visszautasította".
Nincs okom fényezni magam, nem vagyok az az ember, aki leveti az utolsó ingét és odaadja másnak, ha valakit pőrén talál, az alkalmi adakozásokon, Szetának leadott ruhákon, egyebeken túl nincs mivel dicsekednem. De ha egyszer eljutnék oda, hogy a Máltaiakhoz hasonló szervezetek potenciális segítséget sejthessenek bennem, ilyen választ biztosan soha nem adnék.
Ha alkalmam lesz, egy kevéssel igyekszem majd hozzájárulni az adományokhoz még az idén, de addig is gondosan ügyelni fogok arra, hogy a Délhús esetleg elérhető termékeiből (Familia, Bajai, meg az egyéb kolbászok, májasok stb.) véletlenül se vásároljak már ebben az évben. Ha egyetértesz, figyelj rá te is!

A másik történet arról szól, hogy kivágták a sajóládi védett erdőt.
Fatolvajok elhordták az Európai Unió Natura 2000 hálózatához tartozó 180 hektár 98%-át tölgyestől, kőrisestől, szilestől, védett állatostól. A természetvédők az Uniónál bepanaszolják a Magyar Köztársaságot.
Hát tessék, megint egy hihetetlen történet, én nem tudom, hogy 178 hektár (1 780 000 négyzetméter, azaz egy 1x2 km-es terület) lecsupaszítása mennyi idő alatt, mekkora felfordulással, gépkocsi forgalommal, jövés-menéssel jár, de gyanítom, egy éjjel, suttyomban nem megoldható.
A hely - hogy elhelyezhesd magadban - Miskolctól vagy 15 km-re lehet, Felsőzsolca, Kistokaj, Ónod van a közelben, felteszem sokan látták - illetékes, hivatali emberek is -, hogy valami történés van. Senki nem járt mégsem utána, sem a polgármesteri hivataltól, sem a körzeti megbított, a polgárőr sem, ha van a környéken vadásztársaság, annak valakije sem, állami(?) erdő lévén a felelős erdészt sem ette arra a fene...
Várom a hírt, hogy ismeretlen tettesek elhordták a sót a fertőrákosi bányából, hogy építőipar alapanyag lesz Aggtelek cseppköveiből, hogy prémvadász rapsicok kilőtték az állatkerti tigrist (bár hasonló vadászat tán már esett is valamelyik vidéki városban). A baj az, hogy szinte soha nem lehet olvasni az ilyen hírek utóéletéről. Hogy ki volt a felelős, és hogy mikor rúgták ki. Gyaníthatóan a sajóládi erdő lábon maradt két hektárja is egy sikertelen nyomozás, egy elkent vizsgálat mementója marad. Még az is előfordulhat, hogy a megszüntető aktát egy olyan szekrénybe zárják, aminek jó kis faanyagát valaha éppen ott termelték ki. Magyarország 2007 - politikai felhang nélkül.

Bocs, egy kicsit elkéstem a történettel, de azért még aktuális valamennyire. Jó szórakozást!

Meztelen Mikulás

A Kisbéka utcába még alig köszöntött be október idusa, de a környék lakói máris megpakolva, díszcsomagolós dobozok és szatyrok alatt görnyedve kezdtek járni-kelni. Az emberek ragyogtak és fel voltak villanyozva, akár a fák, közben pedig izgatottan csereberélték a híreket, éppen mit, mennyiért érdemes beszerezni. Csak úgy zsongott a környék, mindenkit magával ragadott az előrehozott, karácsonyi vásárlási láz. A Kisbéka utcába beszökött az akciós Mikulás!

A téboly egy ködös éjszakán vette kezdetét, amikor is egy görnyedt, vörös ruhás alak surrant az utcai lámpák gyér fényében kaputól kapuig, mindenhol begyömöszölve valamit a levélszekrénybe. Másnap reggel a kisbékaiak egy emberként silabizálták kakaójuk, kávéjuk vagy kisüstijük fölé hajolva a szórólapot:
"Kedves Vásárlónk!
Mikulásig már csak másfél, karácsonyig alig több mint két hónap van hátra, rajta hát, vesse bele magát igen széles és nagyon engedményes kínálatunkba! Ne húzza-halassza a dolgot, mert szentestére megint síkideg lesz, a családjával üvöltözik majd, kivágja a fenyőt az ablakon, a bejgli odaég, és valaki a kutyát is megrugdossa, az biztos! Jöjjön el hát inkább már holnap - és Bádogvasárnaptól még sokszor - Rendkívüli Hipermarketembe a balradûlõi állomás melletti nagysátorba! Az Üzletvezetõ."
Lapunk természetesen azonnal felkereste az üzletvezetőt, hogy kifaggassa a mindenkiénél korábbi kezdés okairól.
- Nézzék - kezdte Üzletvezető úr (akinek, régi dinasztia révén tényleg ez volt a neve) -, a kiskereskedelem éves forgalmának negyede karácsony előtt jön be. Mi - Üzletvezetőnével és Üzletvezető juniorral - úgy gondoltuk, hozzácsapunk még egy keveset ehhez, és bő két hónapot dolgozunk csak egy évben. Megelégszünk ennyi haszonnal, a többi tíz hónap a pihenésé meg a konkurenciáé. Vigyék ők a húsvétot, a nyarat, az iskolakezdést, kit érdekel?
- Érdekes megközelítés. És honnan szerzik az árut? Honnan ez a hihetetlen olcsóság?
- Hja kérem, nyitott szemmel kell járni! Ha valamit mi meglátunk év közben, hát lecsapunk rá. Nem is képzelné, mennyi kincset rejtenek a szezonvégi kiárusítások, készlettisztítások!
- Melyek a legnépszerűbb termékek?
- Nos hát, itt van például az instant bejgli. Az asszonyok egyre inkább preferálják a kész bejgliket, egyre nő a forgalmuk, és egyre több marad meg belőlük karácsony után. Nos, mi felvásároljuk mind, és a NASA-nál is alkalmazott technológiával - a Nap energiájával - csontra kiszárítjuk. De úgy, hogy porzik, ha erősen ránéz! Ilyentájt aztán újra piacra dobjuk, és otthon csak egy kis gőz fölé kell tartani - legjobb erre a rumos tea -, és máris olyan, mint a régi!
- Értem. És mit kínál azoknak, akik maguk sütnének?
- Nekik is van meglepetésünk, ez a Jajdejó. A dió igen drága, és a diópótló sem olcsó ma már, ezért mi pót-diópótlót kínálunk. Ez egy teljes mértékben természetes alapanyagokból, magtári, vegyes, takarítási hulladékból őrölt különlegesség, és mert összetétele mindig változó, az üzletben "Meglepetés töltelék" fantázianéven találkozhat vele.
- No jó, de azért az ember nem csak az olcsóságokat keresi, ilyenkor - ha mértékkel is -, de kényeztetné is magát! Prémium kategóriában mit ajánlanak?
- Természetesen mi is tudunk igazi finomságokat kínálni, mint amilyenek például üzletünk speciális csokimikulásai!
- Mitől speciálisak?
- Meztelenek.
- Meztelenek? Miért?
- Nézze, egy jó minőségi csokinyúl a következő húsvétig semmiképpen nem áll el, de ha egy jó hideg pincébe leviszik, karácsonyig simán kihúzza! Most dobnánk ki? A ruhája viszont nagyon feltűnő, főleg azzal a kantáros nadrággal meg a hülye kis ecsetjével. Ha viszont levetkőztetjük és a fülét befestjük piros ételszínezékkel, egész jól elmegy meztelen Télapónak! Ha van időnk, vattacukorból még szakállat is csinálunk neki, de anélkül is viszik mint a cukrot.
- Nem üt ki rajta a kakaóvaj?
- De, néha igen, akkor fehér csokinak áruljuk.
- Kihagyhatatlan a szaloncukor! Nos, ebben már tényleg nehéz újat kitalálni, Önök hogyan veszik fel a versenyt a legnagyobb gyártókkal és forgalmazókkal?
- Csomagunk, a "Mama kis kedvence" a kölcsönös haszon felismerésével készült. Bizonyára Ön is találkozott azzal a jelenséggel, amikor a család minden rendű és rangú tagjai kibontják a szaloncukrot a fán, kieszik belőle a csokit, majd a papírt megtévesztő módon ismét elrendezik. Nos, mi eleve olyan kiszerelésben kínáljuk a szaloncukrot - féláron a legnyomottabb árhoz képest is! -, amiben csupán harmincöt-negyven százaléknyi a töltelék!
- Végezetül, nem csak evéssel-ivással telik az ünnep, a fa alá milyen exkluzív ajándékokat tartogatnak?
– Ó, hát igazán sok és remek ajándékunk akad! Ki hinné például ezekről a nosztalgia-földgömbökről, hogy eredetileg az 1953-as, bukaresti VIT-találkozóra készített strandlabdákat lakkoztuk le? Vagy itt vannak a walkman-jeink, mindössze háromszázkilencvenkilenc forintért! Hogy fog örülni az a gyerek, amikor kibontja a fa alatt a dobozt, és a felhúzós emberke majd szépen masírozik fel-alá! Higgye el, aki szeretne valami igazán különleges meglepetést szerezni a szeretteinek, az nálunk biztosan rátalál!

Üzletvezető úr és riporterünk, tekintetét az előttük nyüzsgő tömegre vetette és rajta is felejtette. De nem baj! Ha elmúlt az ünnep, Junior biztosan megtalálja, becsomagolja, és jövő ilyenkor, akciós áron, azt is leemelheti majd valaki a polcról, hogy mint egy kaleidoszkóppal, másképp láthassa vele a világot!

Az ember tényleg nem tudja, mi mondjon. Ambivalens gondolatok kavarognak a fejemben, amikor a Magyar Gárda meg különféle "civil csoportok" tatárszentgyörgyi és kerepesi - tervezett - vonulásairól olvasok, hiszen egyrészt arra bíztatnék mindenkit, vonuljon csak nyugodtan, és hangoztassa hagymázas nézeteit bátran, ha már hülyét akar magából csinálni, másrészt viszont azt szeretném, ha a primitívség, szellemi sötétség soha nem jelenne meg közterületeinken és a közbeszédben. Már csak azért sem, mert egyszerűen rossz nézni, hallgatni.
Amikor arról volt szó a fórumokon, hogy egyáltalán megalakulhat-e, megalakuljon-e a Magyar Gárda, teljesen természetesen azon a véleményen voltam, hogy miért is ne? Nem szabad prekoncepciók alapján senkit megakadályozni abban, hogy természetes jogait gyakorolja, márpedig a Gárda előzetes betiltása ilyesmi lett volna. A törvények nem véletlenül születnek, a bíróságok nem véletlenül ítélkeznek azok alapján (még ha néha az igazságérzetet nem is egészen kielégítő módon), nem lehet hát olyan jogos hivatkozás, ami igazolhatná átlépésüket.
A Gárda tettei - no és szellemi vezetőinek, támogatóinak megnyilvánulásai - azóta persze egyértelművé tették azt, hogy milyen elvek mentén, milyen célokért tevékenykedik a szervezet. Kirekesztő, szélsőjobb szemléletű, provokatív csürhe - mondom ma én is.
De még most sem tudom, minden ellenérzésem dacára, minden megnyilvánulásuk dacára, követelhetném-e, kell-e követelnem megszüntetésüket? Annak persze semmi híja, hogy a Magyar Gárda (vagy ma már inkább Agyar Gárda) olyan értéket egyáltalán nem mutatott fel az általában egészségesnek mondható társadalom számára, ami megőrzésre, fennmaradásra méltó lenne, sőt, ám ezzel együtt sem a létük az igazi baj! Képviselik, kinyilvánítják egy olyan, törpe kisebbség világlátását, amely az elsöprő többség számára betegnek, idegbajosnak, ostobának, primitívnek, antiszociálisnak látszik, és bizony, ilyenek is vagyunk! De abból még soha, semmi jó nem született, ha a társadalom nem látta, eltakarta szeme elől testének egy részét, mert ahol gyulladás látszik, ott figyelni kell.
A baj az, hogy nem igazán látni a lob körül a test öngyógyító igyekezetét. A baj az, hogy az említett vonulásokat nem kíséri az út mentén tömött sorban, fegyelmezetten állók hangos fújolása, a média, a politika és a közbeszéd gúnyos kacagása, ujjal mutogatása, a közéleti konzílium "imbecillis" kórképének felállítása.
Az Agyar Gárda agyatlan zombi vonulása médiaeseményként, politikai történésként jelenik meg a tömegkommunikációban, mintha bármilyen elgondolkodtatásra, megfontolásra vagy akár csak megjegyzésre méltó eleme is lenne tevékenykedésüknek.
Akiknek a rend, a törvényesség megőrzése a dolguk, azoknak figyelni kellene rájuk, akiknek viszont a közszereplés, azoknak el kellene felejteni őket! "Mi? Kicsodák? Hogy hol demonstrálnak? - kellene válaszolnia a megkérdezett megmondóknak. - Ne haragudjon, de a legkisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy hülyefelvonulásokkal foglalkozzam!" - kellene befejezniük.
És ennyi, az Agyar Gárda belehal a nevetségességbe, súlyát elveszti, elfújja egy roma gyerek kósza szellentése... Ez lenne a szép jövő.

– Nem tudom, mi lesz itt – ingatta fejét Grün bácsi, a Kisbéka utca közkedvelt boltosa (aki, mint nevéből is könnyen kitalálható, születése óta aktív zöld volt) –, de akkora kaliforniai paprikákat kapok mostanság, hogy alig tudok egyet-egyet felemelni a kínálóra ...és mintha a kukacok is nagyobbak lennének bennük! – tette hozzá elgondolkozva. – Lehet, hogy ez már egy génkezelt nemzedék?

Csupán néhány vevő hallotta ezeket a szavakat, de nem kellett hozzá három nap, hogy a Kisbéka utcát elöntse a kétség. Az aggódó hangok persze eljutottak szerkesztőségünkbe is, utánajártunk hát, kinek mi a véleménye a témával kapcsolatban.

– Én mondom – emelte fel kezét Kis gazda, hogy lapunk riportere előtt is egyértelművé tegye a vélemény súlyát –, ez a génkezelés nagyon ellentmondásos dolog! Próbálkoztam vele magam is, van egy ismerősöm, aki ilyen génkezelő szakmunkásképzőt vagy mit végzett, na azzal csináltunk olyan borsót, hogy ellenálló legyen. Persze elsősorban a betegségekre gondoltunk, de a haver nagyon akart brillírozni, így aztán egy kicsit eltúlozhattunk valamit, mer’ az lett, hogy a borsó megfogta a föld alatt a pockokat meg a vakondokokat és kidobálta a tábla mellé, sőt a kisebb madarakat is lerántotta a levegőből, aztán még a repülőkkel is próbálkozott, mer’ a térlátása azér’ még nem lett az igazi. Szedni is nehéz volt, mer’ elkapta a bokádat, közbe’ meg lőtte rád a szemeket a hüvelyekből, mint a veszett fene! Át is tértem a bióra. Na, hát ezért mondom, hogy csak babrálunk, babrálunk, oszt’ észre se vesszük és a fejünkre nő a termény!

– El ne higgye már a gazdának, hogy nem manipulál! – legyintett Tréd Márk bácsi, aki a nyugdíjasok kisfogyasztói oldaláról közelítette meg a kérdést. – Manipulál az, csak nem az önvédelmi borsóval, mert azzal nagyot bukott! Vagy akkor miért van a tehenének két tőgye, mindegyiken nyolc csöccsel? Hát, hogy hamarabb végezzen a fejéssel, ugye na! Nekem ugyan mindegy, hogyan kotyvasztják a dolgokat a tudós urak meg a gazdák, csak a végeredmény sok legyen és finom! Meg olcsó! Én például egyáltalán nem bánnám, ha a csirkéket nem is lehetne felborítani, mert fölül is mellük lenne meg még két combjuk-lábuk, nem ragaszkodom én a far-háthoz. Ha tele a zseb, azért könnyebb ám finnyáskodni meg aggódni a jövőért, korgó gyomorral mások a szempontok!

– No, de Márk bácsi, nem tart attól, hogy a genetikai manipulációk esetleg az Ön szervezetére is hatással lehetnek? – kérdeztük a határozott nyugdíjast.

– Erre? – kérdezte keserűn felkacagva. – Nem vagyok én se Svarcenegger, se Alandelon, látna csak a fecske gatyámban, mindjárt tudná, hogy engemet minden nem várt változás csakis pozitívan érinthet!

– Nos, igen, gyakran találkozni a Tréd úréhoz hasonlóan bagatellizáló és egyszerűsítő véleményekkel – nyilatkozta Alig úr, a Kisbéka utca 13/b. viceházmestere. – A hatások kiszámíthatatlanok, erre én vagyok az alig élő példa! Mi itten, a tápláléklánc csúcsán azért csúnyán ráfaraghatunk a sompolygásra, mert csak eszünk-iszunk két pofára, ahogy illik, a belekben meg csak szívódik fel az anyag, aztán egyszer csak eléri a kritikus tömeget. Én például boldog mosollyal az arcomon morzsoltam életem óráit immáron huszadik éve tartó enyhe alkoholmámoromban, amikor egy génkezelt tablettásbor-szállítmánynak köszönhetően teljes rezisztenciába estem szeszileg! Néhány óra alatt teljesen kijózanodtam, és megláttam a feleségemet a maga torzítatlan, optikai valójában! Azon nyomban véget értek a vicces botorkálások is, ma már nap mint nap céltudatos léptekkel kell felmosás közben végigjárnom a házat, oda lett a bizonytalan tájékozódás diszkrét bája, és ugyan a Hatcsöcsűbe is minek mennék, ha még be sem csiccsenthetek? Elé vagyok kényszerülve kérem a valóságsóknak! Egy merő borzalom az életem, hogy az ég szakadjon a genetikusokra!

Természetesen nem lenne teljes a kép anélkül, hogy a laikus termelő vagy fogyasztó fésületlen gondolatai mellé ne tennénk oda a megfelelően képzett és tájékozott szakemberek, pártolók és ellenzők véleményét is. Elsőként Frank Steint, a hazatelepült genetikust idézzük, akinek Frank&Stein Kisbéka Kísérleti Parkja sok suttogást, szóbeszédet gerjesztett az utcában.

– Kérem, a genetikusan módosított élőlényektől ódzkodni alig különb a babonaságnál! No jó, egy vírust inkább ne molesztáljunk, de a magasabb rendű szervezetek azért kordában tarthatók. Az, hogy valamit célszerűen átalakítunk, nincsen feltétlenül kedvezőtlen hatással másokra! Mert kérdem én, zavarja az Alig urat, vagy a zöldeket, ha kocka alakú a paradicsom? Ha több a fehérje a szójában, mint a csirkemellben? Vagy, hogy az én könyvelőmbe már be lehet fűzni a pénztárszalagot is? No, ugye! El van ez túlozva kérem, mint a zengői radarállomás!

Ezzel élesen ellentétes véleményt hangoztatnak a Kisbéka kistérség könnyű leányai, akik a Méregzöldek nevű szervezetbe tömörültek.

– A génmanipuláció a civilizáció halála! – jelenti ki képviselőjük Kittyke, a Kisbéka utca üdvöskéje, aki nem akkor van táppénzen, amikor az ágyat nyomja. – Ahogy régen a DDT, vagy a műtrágyák vegyi anyagai a növényeken és az állatokon keresztül az emberekben, végső soron bennünk kötöttek ki, úgy a mutált gének, kromoszómák is a mi szervezetünkben halmozódnak fel. Tiltakozom a magam és társaim nevében is, mi nők nem akarunk az egészségünkre veszélyes férfiak terhe alatt nyögni!

Mint látható, a szempontok és az azokból következő vélemények igen színes képet mutatnak, lapunk is örült hát, amikor napvilágot látott a Kisbéka utcai Nyúztévé hírportálján az illetékes minisztériumi tisztviselő nyilatkozata. Íme:

“Nem szándékoznunk olyan jellegű engedményeket tenni sem a magyar sem a nemzetközi termesztési és kutatói tevékenységben, amiről egyébként hogyha bevezetnék, főleg nem a fogyassztókar veszélyes termékek forgalmazását illetően az jogos veszélyként felmerülne. Én ilyenre nem számítok, hogy lesz Magyarországon!”

Hát így fogalmazott az agrártárca illetékese (vagy interpretálta szavait ily módon a médium), de akár így mondta, akár csak így értették, most már szerkesztőségünket is elborította a bizonytalanság és a félelem...

Ma a Fehér Palota felé vitt az utam, mit ne mondjak, rendesen tele volt a parkoló, a népek meg benn verték el a zsét a Médiában vagy a Kisteszkóban. Gazdaságosan.
Nem is jutott ám hely minden kocsinak rendesen, a felfestett helyeken, hát úgy segített magán a későn/rosszkor érkező, ahogy tudott. A terepjárós például egyszerűen leállt a legszélső sáv kihajtó útjára, nem kevéssel bonyolítva azoknak a dolgát, akik így csak komoly lavírozással tudtak kijönni a helyükről, de a legnagyobb tahók (egy Suzukis, meg még egy verda) egyszerűen felhajtottak a fűre, a parkoló és a járda közé.
Hogy nem ők voltak ott az elsők, azt onnan is tudni lehetett, hogy fű már nem is volt alattuk, csak szarrá dagonyázott sár, de hát ez a tényen mit sem változtat: úgy viselkedtek, mint akik a lift sarkába kakálnak.
Őszintén sajnálom, hogy felindulásomban elfelejtettem feljegyezni a rendszámukat, most egy pillanatig sem haboznék ideírni, és sajna a mobilomban sincs fényképezőgép (a mellékelt fotó illusztráció :)). Ha legközelebb ilyesmit látok, azért majd végzek némi adminisztrációt... Javaslom, a maga módján mindenki más is igyekezzen majd közkinccsé tenni azoknak a polgártársainknak az ilyen jellegű adatait, akik hasonlóan viselkednek! Tudom, nem fingunk vele passzátszelet, de csak lesz valami változás, hosszú távon talán...
Megjegyzem, azt sem értem, miért tűri a város az ilyesmit, miért hagyja, hogy büntetlenül, vagy nevetséges szankciók mellett lehessen gajra vágni azt, ami a közösség pénzéből épült? Miért nem lehet példásan szigorú önkormányzati rendeleteket hozni ezekre a dolgokra? Tiltja bármi is azt, hogy Fehérváron az autóval füvön parkolók első esetben százezer, majd minden újabb alkalommal ötven rugóval nagyobb büntetést fizessenek?
Lenne persze egy alternatív javaslatom is, támasszanak a közterület-felügyelők az ilyen járművek oldalához egy jó fogású kapát, aztán tegyen vele mindenki azt, amit jónak lát... Ezt persze csak az igazságérzetem mondatja velem, nem a törvénytiszteletem, de jólesik, bevallom!
Szóval, minden önuralmam mellett is, az ilyen embernek - személyi sérülés nélkül - égjen le a karácsonyfája! Ámen.