Sárga Ház

A hétvégén elmentem a Székely fonóra. Bevallom, még nem láttam így egyben, hallgatni talán már hallgattam, ám az már a múlt ködébe vész... Kodály zseniális! De nem tudom, volt-e már részed komolyzenei produkcióban úgy, hogy körülötted valaki diszkrét, halk, ám jól kivehető hortyogással jelzi: őt biz' a nap fáradságai ilyenkorra már olyannyira nyomják, hogy nem tud ellenállni nekik!
No jó, az illető nem hortyogott éppen, csupán légzési nehézségekkel küzdve bóbiskolt, egyenletes, némiképp bugyborékoló légzéssel mutatva: él, nem holt meg.
Forgattam a nyakam, kutattam a tettest, de egyszerűen nem találtam! Pedig éreztem, valahol a közelben van, ám a félhomály és a rezzenéstelen arcok nem könnyítették meg a nyomozást. Meg aztán a darabra is igyekeztem odafigyelni, de tudod, mint a mechanikus óra zajában ritmikusan visszatérő idegen zörgés, a szuszogó idegen zaja lassan, de biztosan őrölte fel az idegeimet!!
Végül aztán rábukkantam a jeladóra, egy igen idős és fölöttébb rozzantnak tűnő bácsika kucorgott egy sorral fölöttem, kicsit balra tőlem, ő produkálta a rendbontást. Nem tudtam, mit tegyek. Az öreg fószer láthatóan megpróbálta tartani magát, néha meredten nézett előre, máskor még a fején is fordított, de néha azért lebuktatta el-elnehezülő pillája... Mindenesetre profi volt az öreg, lehet, hogy még a doni fogságban tanult meg nyitott szemmel, akár menetelés közben is aludni/hortyogni, és még ma is kifogástalanul hozta a formát!
Azt persze nem értettem, hogy a jobbján ülő nő (gyermekével) vajon miért nem verte bele az agg fejét a lentebbi ülés háttámlájába párszor, vagy miért nem kopogtatta meg a homlokát lehúzott körömcipőjével, gesztusaimra (mi a túró van ott, magát nem idegesíti?!) adott válasza (most mit csináljak, tehetetlen vagyok!) legalábbis érthetetlen volt. Az öreg túloldalán karót nyelve üldögélő ötvenvalahányas nő (a lánya?) pedig szigorúan elzárkózott minden kontaktustól a szenvedő környezetet illetően, metakommunkációjából (szigorúan előreszegezett tekintet, a forgolódások figyelmen kívül hagyása) erre lehetett következtetni.
Én magam eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy valamely fortissimót kihasználva párducugrással átvetem magam a sorokon, és az öregúr kötött mellényét lerántva, belegyömöszölöm azt a szájába, de végül mégsem tettem. Gyáva vagyok, tudom.
Mit ne mondjak, ez az előadás feledhetetlenre sikerült! Van egy régi táskarádióm a pincében, annak a teleszkópos antennája letört már, legközelebb egészen biztosan elviszem magammal a színházba! És ha valaki idegesíteni fog álmában, hát jaj annak! Ezt most megígérhetem.

Ma elém keveredett valahogy az Új Magyarország Program egyik tévéspotja. Azt mondta, hozzunk együtt létre egy másik, jobb országot, a lehetőség bennünk van. Az új Magyarország benned (is) van - mondta konkrétan.
Hát, hogy kiben mi van, és hogy azzal mit tenne hozzá az új Magyarországhoz, arról csak a Farkas szövege jut az eszembe.


- Mindenkiben van valami jó! - mondta. - Bennem például Piroska.

Ha ma nem lesz egy "okos" gondolatom sem, akkor se múljon el haszontalanul a nap, itt egy régi történet mai átirata. Én szerettem az eredetit is, és szerintem ez sem lett rossz. Jó szórakozást!

Libás Matyi
– egy fiú (és mások) romlása és javulása

A kutya úgy feküdt, mint egy dög. Nem moccant semmije, csak fingszag jött néha felőle, büdös, mint az oszlás, nem lehetett tudni, él-e, hal-e? Matyi harapott a vadzab szárából és kiköpte, hadd jöjjön egy kis friss íz a nyelvére, aztán a kapu felé fordult. Nagy tábla nézett a földút irányába, aminek a végén elsuhantak az autók a betonon, a városba. "Lim-Lom Kincses Bánya – Használt Cikkek, Műszaki, Ruha" – állt rajta.
Jó volt ez a lomizás. A többiek rohangásztak, mint a mérgezett egér, csak ő meg a nagyanyja dekkoltak itt árulni, ha fújt, ha sütött. Most éppen meg lehetett dögleni a melegbe', de legalább a vénasszony se kárált, hogy emelje má' föl Matyi a szutykos seggét és csináljon ezt meg azt, csak feküdt kinyúlva a sezlonon, és a vizes ruhát cserélgette a ványadt mellén.
A falu közepe vagy hét kilométerre volt, de Matyi egész életében tán ötször ha járt odabenn az utóbbi hónapokig. Ám – gondolta vigyorogva –, végül idejött a nagyvilág, a főúton kamionos pihenő épült kúttal, bolttal, panzióval, kocsmával.
Matyi ha tehette ott őgyelgett, figyelt, hamar kikerekedett neki a világ. Rájött, a családi "biznisz" igencsak soványka, a nagy pénz nem a bekötőút mentén hever! Leginkább Ferke kápráztatta el, akinek a lányai a kamionosokkal bajlódtak. Ferkének komoly respektje volt! Köröket fizetett, rosszul kártyázott, no és könnyen eljárt a keze, aki pedig vele húz ujjat, az a barátaival is, úgy mondták. Hát ugrott is mindenki, ha szólt.
Törte Matyi a fejét, honnan tudna ő is felhajtani hat-nyolc buta libát, akik megkeresnék  a vajas kenyerére valót? Elkezdett bejárni a faluba, a bulikba, ismerkedett. Kikupálódott  a pihenőben, nem volt már az a málé, egykettőre a község "éjszakai életének" közismert figurája lett. Pár lánnyal külön is pusmogott modellkedésről, művészi aktról, egyikkel-másikkal azt is tisztázta a kultur mögött, miféle egyéb áldozatokat kívánhat majd még a kezdeti szűkölködés... Aztán vett egy lepukkant mikrobuszt, és ma végre úgy ítélte meg, eljött a távozás ideje. Kiköpte a szájából az utolsó vadzabszárat is, és feltápászkodott.

Az első gintonik végén egy szteroidarcú ember lépett hozzá, Penge akar beszélni vele, mondta.
– Látom, új fiú vagy – kezdte a szikár férfi, ahogy a fiút lenyomták eléje. – Ez itt az én területem. Te mész, a lányok maradnak!
– Elférünk mi – próbálkozott Matyi –, miért civakodnánk? Vagy megyünk békével,  próbálkozunk máshol. – Állt is volna fel, de a szteroidarcú visszatolta.
– Nem értesz – folytatta Penge. – Civakodás szóba se került. Te mész, a lányok maradnak.
Intett, mire az izomagyú megragadta Matyi gallérját, és egy másik fickóval együtt kivonszolták a Mókusból. Aztán odakinn alaposan végigverték csővel, lábszártól a vállig, hogy mindenhol nagyon fájjon. Matyi megpróbált még feltápászkodni “...a lányok – kezdte mondani”, de valamelyikőjük fejbe rúgta, és elájult.

Bánta már Matyi, mint a macska, amelyik hetet kölykezett, a zűrben hagyott “libákat”, meg hogy azt hitte, a lába elé hever a város. Megfogadta, hazaviszi őket, és leveri Pengén amit kapott, no és az idejét meg a lányok munkáját is megfizetteti vele. Ide is, oda is beállt hát, vásározónak, piaci kisegítőnek, kúthoz, állatorvoshoz, takarított és gyúrt egy bodyteremben, annyi csízió ragadt rá, maga is csodálkozott. Pengét is figyelte, mit csinál, hogy vannak a lányok. Bár nemrég maga is hasonló sorsra szánta őket, a strichelő “libák” láttán bizony összeszorult a szíve.
Tavasszal a stricinél medence, jakuzzi, szauna építésébe kezdtek, és Penge gyakorta tartott terepszemlét. Egyszer, amikor tudni lehetett, ott van, Matyi (aki emberesedett is, szőrösödött is utolsó találkozásuk óta) becsengetett.
– Jó napot! – mosolygott a férfira, aki ajtót nyitott. – A bioharmonizált illóolaj esszenciákat hoztam meg.
– ...?
– A bioharmonizált illóolaj esszenciákat.
– Egy pillanat – válaszolta amaz, és becsukta az ajtót.
Kis idő múlva megjelent Penge. Végigmérte Matyit, majd megszólalt.
– Én nem rendeltem olajat.
Matyi megnézte a papírt a kezében tartott dobozon, aztán csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– Pedig a cím stimmel, és ki is fizették. Nem vett szaunát? Talán a gyártó ajándéka...
Egy perc múlva Matyi már együtt baktatott Pengével a szauna felé, lelkesen magyarázva, hogy “...a bioenergetikai frekvenciák ki is olthatják egymást! Ez a finom jázminillat például, forró kőrisre cseppentve igen szúrós lesz! Azt hiszem, önnek érdemes lenne megismernie az esszenciákat!” És Matyi addig duruzsolt, míg be nem léptek a tágas fülkébe. A fiú akkor máris egy újabb üveget tartott Penge elé.
– És most ez a speciális, az egész testet megbizsergető illat!
Penge, aki nem dolgozott állatorvosnál, még soha nem találkozhatott a bódító oyan-mentha-alsom kivonattal (ami nemcsak a borjúnyi kutyákat képes kiütni, hanem az embert is), nagyot szippantott belőle.
– Tán emlékszik rám, én vagyok a suttyó a Zöld Mókusból, akit szarrá veretett, és  elvette hat nőjét – gyűrte fel ráérősen az inge ujját Matyi, miközben Penge lába pudinggá vált. – Először adom vissza a verést, és először veszem el a lányok keresményét. Még kétszer fogom ezt megtenni, de ha elengedi őket, legalább a pénzéből több marad. Hát, gondolja meg!
Ezzel Matyi a derekáról leoldott vastag gumitömlővel istenesen végigverte Pengét oda-vissza, ki ne maradjon semmi! Aztán leoldotta arany Rolexét, a  smukkot a nyakából, lehúzta pecsétgyűrűjét, majd kilépett a szaunából, és vissza sem nézve, elhagyta a házat.

Rossz idők jöttek Pengére. Hol ez, hol az fájt neki, a sok kis izomszakadás, levált porc, begyulladt ízület, repedt csontocska, amit Matyi fenyítése hagyott hátra. Kínozta pára, hasgatta szél, és már csak a szteroidarcúval  mutatkozott, aki szobát is kapott a rozzant Penge házában. Hát így élt egy ideje.

Egy nap a Zöld Mókusba, amikor Penge is éppen ott iddogált, nagydarab fickó botorkált le. Vedelni kezdett, mogyorót meg mandulát zabálva, nem is törődött volna vele senki, ha egyszer csak le nem sodor mindent a pultról, és el nem kezd ide-oda tántorogni, a torkát markolászva. A gigájában akadt valami, és tán meg is fullad, ha nem segítenek rajta, hát többen is odaugrottak, püfölték, rángatták, de hiába, csak kékült-zöldült tovább! Akkor az egyik asztal mellől bozontos alak emelkedett, és a vergődő hátába került. Átkarolta, egyet rántott, szorított rajta, és a nagydarab szájából csak úgy spricceltek elő a magvak! Azután, amíg amaz egy székre rogyva hörgött, a bozontos a közönség felé fordult: Ismerd a testet, és az engedelmeskedik neked! – mondta, majd visszaült a koktélja mellé.
Hamarosan megjelent nála a pincér egy üveg pezsgővel, mögötte pedig ott tipródott a szeteroidarcú.
– A főnököm – intett Penge asztala felé – kérdezne magától valamit.
Matyi (mert ő volt az, a fuldokló meg az embere) megforgatta a palackot, aztán Pengét kezdte fixírozni.
– Látom a szemén, gyenge az egészsége. Mit akar tőlem? – kérdezte.
– Elmondja azt ő – felelte a küldönc –, és megéri beszélni vele!
Megtudta hát Matyi, Pengét egy csapat rabló verte le, azt nyögi, nagy szüksége lenne egy jó csontkovácsra... Igazán szerencsés találkozás ez – bólogatott Matyi –, hisz ő gyógymasszőr és manuálterapeuta, továbbá egy katmandui boxklubban volt gyúró, arra pedig rúgnak is, mint a megvadult kenguru. Amit tehát ő nem tud a megvert testről, az már a pathológiára tartozik!
Már másnap megkezdte Penge “kezelését”. Az első egy-két hét kellemetlen lesz – ígérte –, meg kell találni a test legfájóbb pontjait, ahová majd a csakrák energiáit irányítani fogja. Nem csak ujjai begyét használta hát Matyi, hanem tenyerének élét, könyökét, térdét is Penge “kitapogatásához”, amit az folyamatos üvöltözéssel hálált meg. A szteroidarcú először rémülten rohant be, de Penge halálsikolyai lassan megszokottá váltak a számára. Mátyás a negyedik nap délelőttjén új eljárást javasolt:
– Ma nyújtunk – kezdte, vászoncsíkokat véve elő táskájából –, ami aztán jelentős megkönnyebbülést eredményez!
Penge csuklóját a masszázspad végéhez kötözte, majd ugyanezt tette a bokájával is. Azután újabb gyolcsot vett elő, és egy pillanat alatt betömte Penge száját is.
– Mondtam már, hogy én könnyebbülök meg jelentősen? – kérdezte mosolyogva. – Tudja, a kölyök a Zöld Mókusból, aki most másodszor veri meg, de nagyon! És persze megszabadítja a holmijától is, mert a lányok még magánál vannak.
Azzal nekiállt, és egy bikacsökkel leápolta Penge sokat sanyargatott testét. Aztán elszedte az óráját és az ékszereit, meg mindazt, ami a szobában értékes lehetett. Degeszre tömött táskával, barátságos köszönéssel búcsúzott a testőrtől, lelkére kötve,  húsz percig ne zargassák a gazdát, ma igazán kemény gyúráson esett át.
Odakinn sütött a Nap, és a villamos vidáman csilingelve futott messze Matyival.

Penge a második verés után már csak egy fekete Hummerrel közlekedett, a sötétített üvegű dög útjából az is kitért, aki nem tudta, hogy egy morcos maffiózó ül odabenn. Matyi egyre csak spekulált, hogyan tudna közel férkőzni az emberéhez úgy, hogy ne hagyja ott a fogát. A megvilágosodás egy roncsderbin érte...

A Hummer ragyogott, akár a tücsök segge. Úgy úszott a körúttal párhuzamos utcában a  parkoló autók közt, mint egy uszály a csatornán. Ahogy a következő kereszteződésbe ért, egy ütött-kopott kocka Lada kanyarodott a körútról a keresztutcába, aztán vészesen imbolyogva átcikázott az egytömbnyi távolságon, kifarolt, és óriási csattanással nekicsapódott a monstrumnak.
A terepjáró sofőrje, meg a Pengével ülő szteroidarcú megpróbált kiszállni, de a tragacstól egyikük ajtaja sem nyílt. Leengedték az ablakot, így láthatták, amint egy borzas szakállú, raszta hajú, sipkás-szemüveges srác hajol ki a roncsból, és bámul rájuk a  tető fölött. Aztán vihogni kezd, majd nyerítve röhögni.
– Hé Penge – kiabált át –, te vagy az, vagy csak a majmaid? Már nemcsak a csontjaidat töröm, de a kocsidat is? Bocsi, ez véletlen volt! De ne félj, a verés sem marad el, ne feledd a Mókust!
Penge feje vörösre, majd lilára váltott, és csapkodni kezdte az embereit, “Mozduljatok  barmok, mire vártok, kapjátok el, csináljátok ki!” üvöltötte, és azok lázasan másztak át tökön-babon, sebváltón-főnökön, hogy a túloldalon kiszállhassanak. De ezt már a fiú sem várta meg, elindult vissza, tolatva, le-lefulladó motorral. A gorillák mindig egy kicsivel maradtak le a rángatódzó autóról, amíg meg nem hallották, a Hummer beindul mögöttük. De már ugorhattak is kétfelé, mert a Lada előremenetre váltott, és az elhúzó terepjáró helyén megnyíló kereszteződésen át elinalt.

– Hát, újra találkoztunk! – mondta Matyi a kormánykerék mellől, a hátul kuporgó Pengére nézve a tükörből. – Ma, ha kiérünk a városból, végképp rendezzük a dolgainkat, ugye? Egy nagy verés, no és kiadásaim is voltak a Ladás fiúval, a lányok sem tehették zsebre, amit kerestek, de sebaj, van már vevő az alkatrészekre!
Lassan elfogytak a házak, végül a Hummer egy bekötőútra fordult és leállt. Matyinak szinte megesett a szíve a reszkető Pengén, amint kicibálta a kocsiból, de ami jár, az jár, erről és a lányokról nem feledkezhetett el. Amikor végzett, a végtelenül rozzant stricit egy fa alá ültette a főút mentén.
– És a lányok! – emelte fel az ujját. – Megköszönni mindnek, és elengedni őket. Különben jövök! – azzal elporzott a kocsival.

Úgy mondják, Penge eztán felhagyott az iparral, nemcsak Matyi hat “libáját” engedte útnak. Békés panziós lett, a futtatóktól szigorúan távol tartotta magát. A lányok hazaszállingóztak a faluba, miután mind szép summát kaptak a fiútól. Matyi – ahogy hírlik – az autókereskedésnél maradt, és egész jól boldogul. Hát, ennyi volt a “libás” Matyi története, ahogy én hallottam egy kamionos pihenőben, ahol csak egy kút volt, egy panzió és egy kocsma.

A józan ész megint csak megáll, és egyhelyben toporog.
A hír zanzája:
Összesen 10,7 tonna különféle tejtermékeket foglaltak le ...egy illegálisan működő nagykereskedésben ...- tájékoztatta a Független Hírügynökséget Helik Ferenc, Budapest és Pest megye helyettes főállatorvosa. A termékek ...nem romlottak, a származásukat is igazolták ...mégis ...megsemmisítik, azért mert a ...kereskedés semmilyen engedéllyel nem rendelkezett.

Azt, hogy az önmagukban is törvényt sértő termékeket (másolt hanghordozók, pancsolt borok, zárjegy nélküli cigaretták, hamisított márkák stb.) megsemmisítik, még csak-csak megérti az ember, hisz piacra kerülésük a legális gyártók, forgalmazók érdekeit sértené. De, hogy miért kell elégetni tíz tonna, egyébként minden kívánalomnak megfelelő élelmiszert (veszélyes hulladék, tehát ráadásul jó pénzért!!) ahelyett, hogy az arra rászorultaknak kiosztanák (vagy egyszerűen, mondjuk pár általános iskolába szétdobnák), ki nem tudom találni!
Hiába no, a bürokrácia hülyesége végtelen - kell ismét megállapítanom.

Csak a m.el. hivatalban lehet belekukkantani abba az ötmilliós médiatanulmányba, amit közpénzből készíttettek Öszöd utóhatásairól.
Én beleolvastam a törvénybe és úgy látom, hogy színtiszta, kicsinyes szarozás az, amit a MEH csinál. Mint konkrét adatokat tartalmazó tanulmányt, közzé kellene tenniük az anyagot, vagy ha megvan elektronikus formában, akkor - kérésre - abban is kiadni. Az, hogy ezt az undorító játékot játszák (ha kiváncsi vagy, gyere be, nálunk elolvashatod...), ismét arra mutat, hogy a hatalomban alkalmazott módszereket és eszközöket illetően sajnos a jelenlegi koalíciónak sincs több skrupulusa, mint a fiúknak volt. Az egyik kutya, a másik eb...
Egyébiránt, ha már itt tartunk, tessék, így látom én a kurzusváltást:

Kurzusváltás

Az oroszlán hímje nem sokat lacafacázik. Ha eléggé erősnek érzi magát, egyedül, vagy maga köré verbuvált rokonai, szövetségesei segítségével elűzi a kiszemelt falka addigi vezérét, és a helyére lép. Ez a tette persze nem öncélú, szándéka szerint új alattvalóival új irányba terelné a kis közösség életét is.
Az akció gusztustalanabb része tehát csak ezután következik, hisz fel kell számolnia a megelőző időszak káros hatásait, és az alkotó energiákat is fel kell szabadítania! Hogy a vonakodó nőstényeket jobb belátásra, „együttműködésre” bírja, az alfa hím elkapdossa hát, és kíméletlenül kivégzi az előző háremúr serdületlen utódait! Mert amit elődje produkált, annak pusztulnia kell, az ő női ne tejeljenek idegen pulyáknak! Hogy azért ne vesszen kárba az, ami érték, a húsosabbját felfalja...
A nép és a vágyott lányok hezitálása ezzel véget is ér, hisz meg lett mutatva az erő is, és nincsen már a méla Béla sem, nem hemzsegnek mindenfelé rossz szagú porontyok! Van viszont a vágytól égő ifjú titán, valamit csinálni kéne már…
Az oroszlán hímje azért még alapvetően egy lusta dög. A pofája nagy, de nem szívesen futkos a napon, ha nála szorgalmasabb alattvalóinak köszönhetően tele a hasa, akármeddig is csak úgy elteng-leng, heverészik az árnyékban, eszébe sem jut, hogy valami nagyot alkosson. Kivéve azon jeles pillanatokat, amelyek alkalmasnak látszanak arra, hogy nemes őoroszlánsága beírhassa nevét a falka történetébe!
Így aztán, amikor a(z immár gyermektelen) nőstényen látszani kezd, hogy elege van a céltalan zabálásból és alvásból, az, hogy igazán nagyon odavan egy kis családi életért, jövőépítésért, előballag az oroszlán hímje, és nekiáll annak, amihez aztán igazán ért, ad neki!
Nem sokat finomkodik, elkapja fogával asszonya tarkóját, leszorítja, ne fickándozzon, ne kapdosson hátra ha egy kicsit fáj is, apa tudja, mi jó neki, és megteszi azt, amit kell! Napokon át, naponta akár ötvenszer is, az egymásra találás, a vezérhími erő, a falkai orgazmus igazi ünnepét ülik! Illetve fekszik...
Persze, ettől még az új hímnek sem lesz kétszáz remek picinye, legfeljebb néhány, és azok is csak szerencsével sikerednek erősebbre, ügyesebbre, mint a méla Béla eltávozott kölykei, de legalább a sajátjai lesznek! Már ha felnőnek egyáltalán. Mert a láthatáron új trónkövetelők kontúrja látszik, és nekik más terveik vannak.
A lányok pedig fásultan sóhajtanak, mert érzik már: itt most megint őket fogja egy új főnök izélgetni.

Fölösleges Áruk Fóruma alakult - olvasom -, és idén is lesz "Ne vásárolj semmit nap"! Tökéletesen egyetértek azzal, hogy semmire nem jó, vagy éppen nélkülözhető tárgyak millióival pazaroljuk Földünk készleteit és növeljük a szeméthegyeket (én magam a cikkben felsoroltakon kívül ide sorolom még a kisgyerekeknek gyártott, beülős, elektromos kisautókat is). Ám nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, egy ilyen nap csökkenteni fogja a fogyasztást, vagy hogy ne képzeljem azt, a fogyasztók kiszolgálói ne vennék ki a részüket ebből is. Ez a történet erről szól:

MNVSN



A “Ma Ne Vásárolj Semmit Nap” olyan átütõ sikert aratott, hogy azon még maguk a kezdeményezõk is elcsodálkoztak. Emberek százezrei, vagy talán millónál is többen mondták ki: ma nem vásárolok semmit, és bizony meg is tartották! Programok serege gondoskodott arról, hogy mindenki tudja, mirõl van szó, és úgy általában, zökkenõmentesen menjen minden...

(Háromnegyed évvel korábban:)
Az Egyesült Mûvek nem véletlenül lett Egyesült Mûvek! Jogelõdjei kitartó, szorgos munkával dolgozták meg a piacot, a konkurenseknél mindig egy lépéssel korábban éreztek rá arra, mire vágynak a fogyasztók, így híztak egyre, Kis Gömböcként nyelve el a többi céget, míg igazi óriássá lettek. Hatékonyságuk még most is félelmetes volt, többek közt a legendás brain-stormingoknak is köszönhetõen...

- Nos, akkor az alapelvekben egyetértünk - összegzett az ügyvezetõ -, úgy tûnik, ez egy olyan civil kezdeményezés, amihez érdemes lenne csatlakoznunk. Ki mit tud ehhez hozzátenni? - és várakozón a piackutatás vezetõjére nézett.
- Felméréseink szerint - vágott az a mondandójába - szerencsés esetben akár másfél-kétmillió fogyasztóval is számolhatunk a tárgynapot megelõzõ egy-két napban. Javarészt tizenhét és negyvenöt év közötti, fizetõképes populáció, fõképp a fõvárosban és a nagyobb városokban. Felülreprezentáltak köztük a középiskolások, az egyetemisták, a diplomások, az internethasználók.
- Hogyan tudjuk elérni õket? - szólt a kérdés a marketingkommunikációs vezetõnek.
- E-mailek, fórumok, iskolai lapok, szórólap, vadplakát, némi támogatás a civileknek, no és a támát egészen biztosan felkapja a bulvár is, szinte semmi befektetés nem kell, vagy ha igen, az meghozza a hasznát is - mondta az.
- Mit tudunk a célcsoportnak kínálni? - fordult az igazgató az értékesítés vezetõjéhez.
- A lehetõségek szinte korlátlanok! - mosolygott az szélesen. - Vegyük talán sorra!...

- Emberek, ne feledjétek, még három nap, és itt a Ma Ne Vásárolj Semmit Nap, hát ehhez tartsátok magatokat!- zengte meggyõzõn a negyed éve alakult, és egyre népszerûbb MNVSN199.1 adó mûsorvezetõje. - Mondjatok nemet a mértéktelen fogyasztásra! Toljatok ki a várost elcsúfító reklámtábla-tulajdonosokkal, és hirdessétek magatokon ezt a napot! Húzzatok már most MNVSN pólót, ami száz százalékban pamut, nem szennyezi mûszállal a környezetet! Küldjetek ismerõseiteknek újrahasznosított papírból készített MNVSN képeslapot, ha lehet MNVSN bélyeggel, mert annak öt százalékával a WHO-t támogatjátok! Ne feledjétek, holnapután-után még mi sem szólalunk meg, legyen az a nap a tiszta éter napja, de most jön a reklám!
A pólók szépen fogytak, lelkes önkéntesek árulták azokat is meg a baseball sapkákat is, de lehetett kapni vicces, papír bevásárlótáskát is, amelynek mindkét végén voltak fülek és mindkét vége le volt zárva, kamu bankkártyát MNVSN Bank felirattal, pillanatragasztóval lezárható MNVSN konzervdobozt a pénztárcák elrakásához, és még ezernyi hasonló különlegességet. Bármit is vett meg az ember, biztos lehetett benne, hogy újrahasznosított, természetes anyagot vásárol, és az egyébként mértéktartó ár egy részével hozzájárul valamelyik világszervezet mûködéséhez.
Különösen népszerûek voltak a nagy nap elõtt, mozgóárusoktól beszerezhetõ MNVSN szendvicsek és egytálételek, amelyek tartósítószert és állományjavítókat nem tartalmaztak, hõkezelt és vákumozott tartalmukat pedig elbomló fólia védte. Sokan vettek azokból a kis “segélycsomagokból” is, amelyek MNVSN feliratú fadobozában olyan apróságok voltak, mint egy kis csomag zsebkendõ, néhány biztosítótû, varrótû és cérna, pár sebtapasz, néhány tabletta fájdalom- és lázcsillapító, egy gólyóstoll betét és hasonlók.
Maga a Ma Nem Vásárolok Semmit Nap is hozott még meglepetéseket, hiszen egy csomó, elõzõleg megvásárolt MNVSN termék borítása, vagy egy külön szelvény további szolgáltatások igénybevételére jogosított (arra természetesen gondosan ügyelt mindenki, hogy aznap semmiért se kelljen fizetni, egyik rendezvényen sem). Jól fogyott a hûtõdobozokból a két MNVSN szendvics vonalkódért kapható Ma Ingyen Nyalok krémfagylalt és a három kódért járó Ma Ingyen Kortyolok gyümölcslé is. Valóságos majális hangulat uralkodott nem egy helyszínen, a fõváros központi színpadán óriási érdeklõdés mellett választották meg a Legszebb Nem Vásárló Lányt, egy sereg helyszínrõl pedig az elõzõleg megváltott MNVSN kuponok ellenében tanulságos, buszos városnézésekre lehetett indulni a legnagyobb gyártók, üzemek ingergazdag, ám néha igen lehangoló környezetének megtekintésére. A fogyasztói társadalom nyomasztó kényszereinek ezen a napon ellenszegülõ vásárlók nem egyszer bizony erõsen lehangolódva ingatták a fejüket, amint a lepukkant üzemépületek mellett elgurulva végighallgatták a túravezetõk kommentárjait, például az adott gyártó által fizetett környezetszennyezési bírságokról vagy a GVH által rájuk kiszabott büntetésekrõl. Sokan azt is elhatározták biztosan, hogy másnaptól másvalaki harapnivalóját, italát, samponját szerzik be. Talán csak az Egyesült Mûvek volt kivétel, ahol ezen a napon szabadságot adtak a dolgozóknak, a rendezett telephelyen nem füstölt kémény, a kapun nem száguldoztak ki-be a kamionok...

Az Egyesült Mûveknél, miután egy hét múltán elkészültek a nem mindennapi akció mérlegével, szép pénzt fizettek ki prémiumként. Nem panaszkodhattak sem az értékesítésre, sem az imidzsben nyert haszonra, így hát el is határozták, megtartják a MNVSN199.1-et is, hadd szóljon! Hadd menjenek a reklámok 364 napon keresztül, azt az egyet, amikor nem, majd csak kibekkelik valahogy jövõre is...

Pár napja emlegettem valakinek egy levélben, hogy vagy öt éve, egyik percről a másikra letettem a napi egy doboz szimfit. És hogy mennyire csodálkozom ezen még ma is, mert akaraterőm, hát az nincs valami sok.
Mindennek kapcsán jutott eszembe, hogy a dohányzás ártalmairól - példáimban a passzív dohányzáséról - lehet szellemesen is szólni, nem csak úgy, ahogy általában a hazai médiában az ilyen "társadalmi célokról" általában szoktak... Hát, lássuk!


















Vagy ezt:
























És ha már itt tartunk, meg amúgy is jönnek az ünnepek, rokonlátogatások, áldomások,...

Cirka harminc éve szolgált becsülettel az a két sarokcsap (vagy mi a túró) a mosogató alatt a falban, amelyek a csaptelep vízellátását és alkalmankénti elzárását voltak hivatottak szolgálni. Aztán most megadták magukat, már nem volt elég az új tömítés meg ilyesmik, megállíthatatlanul könnyeztek a középkorú kóc körül, bármit is tettem.
Majd hülye leszek szakit hívni - mondtam magamban, a megspórolható ezresekre gondolva -, megcsinálom én magam!
Az első gond az volt, hogy megfelelő szerszámok híján alig, vagy sehogy nem fértem hozzájuk. Ebrió pózban próbálkoztam, átölelve a szifont, de csak az ujjam csíptem oda párszor, az elzárók meg sem mozdultak. Megvizsgálva a mosogató medencéjét magát is, arra a következtetésre jutottam, hogy azt jelenlegi helyéről se fel, se le nem tudom kimozdítani, kénytelen voltam hát kipakolni a konyhaszekrény alsó feléből, és megbontva a lefolyó és az ejtőcső bekötője közti kapcsolatot, elhúzni azt a faltól. További szemrevételezés után úgy döntöttem, hogy bár a medence menthető, a csaptelep is feltétlenül cserére szorul, el is vásott, no és mert nem flexi csöves volt, a visszakötése is csak nyűg lett volna.
Az egyik elzárót ki is tudtam hajtani a falban elfoglalt helyéről, ám a másik oly mértékben megszokta évtizedes helyét, hogy heréim épségét kockáztatva sem tudtam megmozdítani, hiába tisztítottam meg gondosan a vízkőtől, és fújtam a menetes rész nyakára csavarlazítót... A közeli multi barkácsáruházba indultam hát (kevés reménnyel), de kellemesen csalódtam, találtam elfogadható árú új sarokcsapokat, és vettem hozzá teflonszalagot is (mert modern ember ugye már nem szarakodik kóccal meg kencével). Ami nem volt, az a nekem tetsző és olcsó csaptelep, valamint a barátságos árú szerszám. A B&D villás- vagy görgős fejű, állítható kulcsát (bár szép is és biztosan jó is) elvből nem fizetem meg, nem vagyok hajlandő az ár felével-harmadával hozzájárulni a cég marketing kiadásaihoz!
Hazatérve beszereltem hát az egyik csapot, majd a jól végzett félmunka bizonytalanul bizsergető érzésével nyugovóra tértem.
Másnap konstatáltam, hogy a kicserélt csap is csöpög kicsit, nem lesz ez így jó! Csap ki, teflonszalag pluszba fel, csap vissza, és lőn patent!! Vidor hangulatban indultam hát a piacra, tudva, hogy ott masszív és olcsó szerszámot, no meg megfelelő csaptelepet is biztosan kapok. És így is lett! Vettem két, rinocéroszok agyonverésére is alkalmasnak tűnő villáskulcsot, meg egy flexicsövekkel szerelt csaptelepet is. Irány haza! Útközben vettem még egy 2x2-es lécet, mert tudtam, hogy ilyen tartja a helyén a mosogató medencéjét a pultban, és hogy nem fogja kibírni a lefeszegetést.
Első dolgom volt, hogy a makacs sarokcsapot jobb belátásra bírjam, nekiálltam hát új és borzasztóan erős villáskulcsommal a menetes részen ösztökélve, franciakulcsomat a leágazó csonkra szorítva pedig a másik kezemmel is segítve, kitekerni a helyéről. És megmozdult!! Erősen ellenállva, nem sokat engedve, de elindult! Supermani érzés volt!
Végül is eltávolítottam, majd új is került a helyére, és a lakás főelzáróját kinyitva megállapíthattam: remek munkát végeztem! Már csak a mosogató csaptelep volt hátra...
Én nem tudom, hogy egy szerelő mit kezdett volna a feladattal, nekem reménytelennek tűnt, hogy a helyén cseréljem ki. Alulról a bútor vázától megközelíthetetlenül, vízkő-magányába süppedve, rosszindulatúan meredt rám a szerkezet. Mit volt mit tenni, lefeszegettem a peremét tartó lécet, és szifonostól kiemeltem.
A fürdőszobába vittem, és egy műanyag lavórban óvatosan vízkőtelenítettem ott, ahol kellett. Ezután már többedik próbálkozásra, de meg tudtam lazítani a csaptelep rögzítő csavarját és ki tudtam venni a helyéről. Halleluja! Beszereltem az újat, és az egészet visszatettem a helyére. Mehetett vissza a bútor a fal mellé, a szifon bekötőcsöve a fali csatlakozóba, és nekiálltam, hogy a csaptelep flexi csatlakozóit rákössem az újonnan kicserélt sarokcsapokra. Azegyik ment simán, ám a másik két centi híján, de nem ért el a kívánt pontig!
Ismét irány a barkácsáruház, a hosszabbításhoz közdarabot vagy egy külső-belső menetes, rövid flexicsövet venni! Végül az utóbbit sikerült, mázlimra egyetlen darab mégvolt belőle, azt a bankkártyám segítségével a magamévá is tettem.
Otthon már csak pár percbe telt a beszerelés, aztán kinyitottam minden lehetséges csapot, és lestem az eredményt. Semmi csöpögés! Csatelep? Kinyitottam és folyt! Elzártam és nem folyt!
Ismét benépesítettem a bútort a bele valókkal, fel- és letakarítottam azt, amit szükséges volt, és két, gyakorlatilag teljes munkanapnyi pakolás, vásárlás és szerelés után elégedetten dőlhettem hátra, a szerelőt kihagyva, sikerült véghezvinnem elhatározásomat!
Lehet, hogy értelmetlennek tűnik ennyi idő és energia belefeccölése a dologba, de azt kell mondanom, a szerzett tapasztalat és vízszerelői képességeimben megerősödött hitem megérte! Ha nem hiszed, próbáld ki milyen is, amikor magam szerelem.

Nemá' hogy az ótósoknak még vissza kelljen kapcsolni hármasba, mondja a Fővárosi Közgyűlés városképvédelmi bizottsága - Horváth Gyula szocialista alelnök indítványára - ezért aztán 2008-ban nem lesznek utcai futóversenyek! Mert hogy - állítják Ughy Attila Fideszes bizottsági elnökkel együtt - ezek aránytalanul zavarják a fővárosiak közlekedését, az ilyen rendezvényeket szerintük ott kellene megtartani, "ahol nem okoznak ennyi galibát".























Ja. Javaslom például a Budapest Maraton helyszínéül a Ruzsa-Öttömös-Pusztamérges aranyháromszöget! Azt is éjjel fél kettő és hajnali négy között, amikor a Jóska se nem kocsmázik, se nem megy kapálni, hanem otthon szuszog a dunna alatt, így ő sincsen akadályoztatva a haladásban.
Van aztán az a "kritikus massza" vagy mi, amikor (ezt is biztosan ismerik és rühellik a városatyák meg az ótós haverok) a biciklisek csalinkáznak át a városon, meg a buzik is minek riszálják magukat a "Meleg Büszkeség Napján", a tuc-tuc se kell, a lóvparádé, ezek mind csak hátráltatják a pösti embert a menésben! Mer' menni köll mindig, főként a politikusnak, kár, hogy aztat a villogós lámpát nem lehet már csak úgy, üptre föltenni a kocsira, pedig azok voltak a szép idők! Azok a leszorítások! Mmmm!
Ma már óvatosan kell ám bánni a népekkel az utcán, az illegális hídfoglalót sem lehet csak úgy letolni a Dunába, fél délelőtt is kell hozzá, hogy kellő érzékenységgel rendezni lehessen az ilyesmit, meg ha húsz-harminc símaszkos összeverődik valamely nemzeti ünnepen buszkereket leeregetni, azokat is csak glasszékesztyűben szabad ám fülön fogni!
Szóval, van elég gond az ország, a főváros irányításával, nem kell a helyzetet súlyosbítani azzal a pár tízezer fanatikussal, aki valamilyen megfoghatatlan okból akkor érzi jól magát, ha büdös lesz az izzadságtól, hangosan liheg, és mindenki másnak keresztbe megy az utcán!
Alakul ez azért szépen, ha hozzáértő kézben van a döntés, az újságírók mindenünnen haza lesznek zavarva, a futkorászók ki se lesznek engedve, elvégre nem tud a (város)politikus olyan sokfelé figyelni! A nép meg annyian van!

Nem jó ez így!
Az sem szép, hogy lopásra szakosodott honfitársaink visznek, amit érnek a cégek raktáraiból vagy a magánlakásokból, de ami most a tűzoltósági szóvivő autójával történt, igazán sok! Ha valaki nem hallotta volna: egy mentés során a félreállított, megkülönböztető jelzésre kapcsolt (villogó) személyautót ismeretlenek elkötötték, majd kibarmolva belőle a másfél milliót érő életmentő és egyéb felszerelést, másutt hátrahagyták.
Nem mondhatom, hogy legközelebb az illetők anyukájának hiányozzon ez a cucc a leginkább, és még csak az ő vesztüket sem akarom, de hogy égjen le a házuk porig, azt szívből kívánom!. És azért azt sem tartom rendjén lévőnek, hogy az ilyen lenyúlások - jelzőkábel, közlekedési tábla, gyalogos hidak, mentőautók GPS-ei, kórházi fizikoterápiás berendezés! - nemhogy csökkennének, egyre gyarapodnak!
Azt mondják ugye, hogy a bűntől leginkább az tartja vissza a potenciális elkövetőt, ha jó esély van a nyakon csípésére. Nem szívesen próbálkozik be olyasmivel senki, aminek 90%-ban ráfázás a vége. 20%-nál már mérlegeli a haszon-kockázat arányt. Ezeknek az eseteknek a felderítési aránya - attól tartok - az utóbbihoz van közelebb, marad hát a kevésbé hatékony, ám a tarsadalom értékítéletét is jobban tükröző változat: igazán elrettentő büntetési tételeket illene alkalmazni!
Bizony, bizony, ennek a tűzoltó autós pacáknak (ha pacák) kijárhatna mondjuk hat év! A közlekedési berendezések rongálóinak négy évnél kevesebbet nem adnék, még ha csak egy parkolót jelző táblát is vittek el, de aki mondjuk jelzőkábelt, sorompó akkut lovasít meg, bizton számíthatna nyolcra! Azt, aki ittasan(!) - nem egy sör után - ül volán mögé, minimum három évre bevarrnám, még ha nem is okozott balesetet, és legalább ennyit adnék annak az agyhalott motorosnak is, aki buliból kétszáz felett dönget a hegyi utakon! Plusz egyik sem ülhetne vissza a szabadulás után még jó három évig, és legkevesebb félmilliót vasalnék be tőlük kápéban, vagy ha az nem megy, hát elvenném a járgányt.
De olyan vérszomjas vagyok, hogy a kiemelten szigorú ítélkezést kiterjeszteném azokra is, akik lefújják a közterleti játékokat, a házak falát, ellopják, megcsonkítják vagy festékkel öntik le a szobrokat, velük mind, az okozott kár leglább háromszorosát fizettetném meg, és minimum egy éven keresztül, rendszeres közmunkát végeztetnék velük.Úgy érzem, gondolom, tapasztalom, hogy a közösség, az egész társadalom sérelmére elkövetett, teljesen agyatlan, felelőtlen cselekedeteket túlságosan nagyvonalún, megbocsátón kezeli az állam. Nem kéne. Különben ebben a szarban fogunk dagonyázni még húsz év múlva is.

Ma egész nap lustálkodtam, még azt se figyeltem, mi van a világban. Ezért csak pár haikut dobok fel. Szeretem, mert nagy szabadságot ad, és talán nem is költői véna kell hozzá, mint inkább arány- és szépérzék. Hogy bennem mennyi van, tudja a csoda, de azért írtam párat..
Ja, elfelejtettem, hogy megnéztem még a "Nyisd ki a szemed" című filmet, hát, igen érdekes. Nagyjából a Mátrix féle illúzió-valóság megkülönböztethetőséget feszegeti, persze egészen más sztoriban, nekem tetszett. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni.
Na, a haikuk:

VIHAR ELŐTT

Déli melegben

pihetoll rebben, száll, kél

égi morajlás

SZEMEDBEN

Szemedben tükör

játszik a fénnyel, a Hold

már kacér lámpás.

ISMÉT SZEMEDBEN

Már kacér a fény,

tükör játszik a Holddal

lámpás szemedben.

KEREKES KÚT

Míg lánc csörög fenn,

a hűvös csendből csen lenn

kortyot a vödör.

ŐSZI LELET

A Földet is szúrja

tüskés burka, mér' szelíd

e vad gesztenye?

SZILVESZTER

Csak a csönd ül már

lehullt rakéták porán,

újév hajnalán.

FEGYELMEZETTEN

Hószínű dombok,

közöttük szemem legel,

pulóverben ülsz.

TISZTA FEHÉR

Fehér szán suhan

a havon, s nevet némán

a Tél a Napon.

KOCSIN

Az út elszalad

a kerék alatt, de én

mégis maradok.

AHOGY ÉRZEM

Boldog és halott,

mint levél őszi táncban,

reménytelen vágy.

TÖKÉLETES

Nem nő már tovább

a bánatom, csak vénül,

akár a bonszáj.

TEMETŐ

A kő is busong,

rögre dől némán, rejtve

ki porlad alant.

Szerintem dr. Péterfalvi Attila, adatvédelmi biztos még át fogja gondolni azt, hogy a megkeresett cégeknek valóban nyilatkozniuk kell-e a BSA (Business Software Alliance) civil szervezetnek, a válalkozásnál használt szoftverekről.
A BSA-t eleget ekézték az utóbbi időben, a vállalatoknak kiküldött, burkolatlanul fenyegtő hangú levelek miatt, melyekben az adatszolgáltatás megtagadása esetére kilátásba helyezi, hogy "gyakorolni fogjuk az APEH és a BSA között fennálló együttműködési szerződésben foglalt jogainkat". Mondhatni, egy kis beszaratással próbálkoznak mostanság, mert hisz kinek is kéne, hogy az APEH a nyakára járjon? Ugyanakkor egyre szaporodott az anyázók száma, akik egyre azt kérdezgették, mi a túróst akarnak ezek a paprikajancsik?
A dolog - mármint a BSA offenzívája - olyannyira piszkálta már sokak csőrét, hogy az egyik kertévé is rámozdult a történésekre, és rákérdezett az ombudsmanra, ugyan már, mi a véleménye az adatkérésről? Péterfalvi válasza szerint „erre lehetősége van a szerzői jogi törvény alapján, és a vállalkozásoknak kötelességük megküldeni a szoftverlistát, de ellenőrzési hatásköre nincs a BSA-nak”.
Nem vitatva a biztos hozzáértését, nem igazán látom, hogy milyen alapon teheti ezt egy olyan szervezet, amely igen szégyenlősen, még maga sem nyilatkozik honlapján jogi státuszáról, csupán ennyit ír: "A Business Software Alliance (BSA) a biztonságos és jogtiszta digitális világ érdekében tevékenykedő, jelentős világszervezet. A BSA a világ üzleti szoftver iparát képviseli a kormányok felé és a nemzetközi piacon. Tagjai a világ egyik leggyorsabban növekvő iparágának résztvevői. A BSA feladata, hogy a fogyasztóknak a szoftvergazdálkodásról,  a szerzői jogi védelemről, a kiberbiztonságról, a kereskedelemről, az e-kereskedelemről és az internettel kapcsolatos egyéb témakörökről adjon tájékoztatást. Az 1988-ban megalapított BSA jelenleg több mint 60 országban képviselteti magát programjaival."
Vagyis, a BSA nem más, mint a szoftverbiznisz érdekeltjei egy részének önkéntes társulása, bizonyos felhasználói magatartások megváltoztatására. Korántsem olyan bejegyzett, közös jogkezeléssel megbízott egyesület, mint amilyen például az ARTISJUS. Tájékoztatásról, lobbiról olvashatunk itt, de hol van az a jogkör, aminek alapján működési adatokról kérnek tájékoztatást?!
A tagság teendőiről szóló részben a cégek szoftverállományával kapcsolatban egyetlen szvegrész lelhető fel, mégpedig ez: "...A BSA tagok számos PR kampányban vesznek részt, ösztönözve a cégeket – sok esetben egy adott iparágon vagy földrajzi területen belül –, hogy auditálják szoftverállományukat, és tegyenek lépéseket a teljes jogtisztaság irányába...". Vagyis PR. Aminek - a BSA szerint - a fenyegetés is része lenne?
Amúgy, az APEH-hel kötött szerződésről is hírt adnak, a több tucat sornyi szövegnek az együttműködés konkrét formáira mégis csupán egyetlen mondata utal: "A két szervezet együttműködése kiterjed az APEH revizorok szoftver licencekkel kapcsolatos szakmai képzésére, a közvélemény széleskörű tájékoztatására...". Nos hát, ezek szerint, ha valamelyik cég nem küldi meg felszólításra a szoftverlistáját, a BSA "a fennálló együttműködési szerződésben foglalt jogaként" sürgősen nekiáll továbbképezni az APEH-eseket?
Kutyakomédia ez, ahol egy - egyébként pártolható - törekvést maga elé tartó, de nem is titkoltan üzleti érdekeket képviselő szervezet úgy kezd el viselkedni, mintha legalábbis élet és halál ura lenne, a nép akaratából és állami pecsétekkel megerősítve. Jó lesz, ha figyelünk, mert megélhetjük, hogy a nemi betegségek terjedését fékezni kívánó, az óvszergyártók támogatásával működő valami (például Biztonságos Aktusok Szövetsége néven) ezerszám küldi ki leveleit a lakosságnak, hogy nyilatkozzanak már, kivel, hányszor, hol, pénzért vagy ingyen, zokniban vagy anélkül. Javaslom, hogy elsőnek Péterfalvi urat keressék meg.


...2007.11.19. Lám, az élet updete-eli a dolgokat

Tetszik vagy sem, tudomásul kell venni, amikor belépünk egy szuper- vagy hipermarket falai közé, jobbára már csak reklámok által meggyúrt elménk tudatalatti erői irányítják lépteinket. No jó, az ár is erősen motivál, de ugyan miért is vívnák a márkák öldöklő háborújukat a tévéképernyőkön és az óriásplakátokon, ha nem a győzelem és a profit reményében?

- Kedves nézőink, üdvözlöm önöket innen, a Művészetek Palotája előcsarnokából, ahol arra várunk, hogy megszülessen a fesztiválzsűri döntése, melyik spot szerezte meg a "Legtöbbet ígérő reklám" díját, az Arany Mézesmadzagot! Még csak két éve annak, hogy a kevéssé életszerű törvényeket a realitásokhoz igazítva felszabadították a reklámkészítőket az addigi béklyók alól, hadd ígérjenek szabadon, amit csak akarnak (hiszen amúgy is azt tették), és emelték inkább ötszörösére a megtévesztő reklám büntetési tételeit, a hatás máris megmutatkozik! Már a vetítések során kiderült, hogy az idei mezőny igen erős, a reklámok sokkal többet és sokkal határozottabban ígértek a nézőknek - illetve a vásárlóknak -, mint eddig bármikor, és a Fogyasztóvédelem kasszájába is a korábbiak sokszorosa folyt be. Amit aztán persze, felvilágosító kampányokra fordíthatnak! De hopp, éppen itt jön a szakma egyik doayenje, azt hiszem, ő mutatott meg elsőként erotikus női fület a hazai reklámfilmek történetében, halljuk hát, neki melyik alkotás tetszett a legjobban?

- Nos kérem, én a meggyőző, ugyanakkor kreatív reklám híve vagyok, ezért nagyon jónak tartom a Holvoltfolt reklámját! Unalomig ismert már az az eljárás, amikor mindenféle koszos holmikat merítenek mosószeres vízbe, majd patyolat tisztán húzzák ki belőle, de nekik volt merszük szakítani a sablonnal! Ahogy az üres akváriumba beleöntik először a fáradt olajat, majd a friss csirkevért, aztán beledobják a krosszmotort, a leégett fűnyírót, utánuk öntik a fél liter presszókávét, a vödörnyi gulyás- és Újházy tyúkhúslevest, végül a kávéskanálnyi Holvoltfoltot, az annyira dinamikus! Aztán, amikor minden faxni nélkül kirántanak az átlátszatlan szmötyiből egy hófehér Hugo Boss öltönyt frissen vasalva, az valami frenetikus! Szerintem ennél többet nem lehet ígérni a háziasszonyoknak!

- No, azért az se semmi - veti közbe lelkesen egy izgatott néző -, amikor az a szuszogó, löttyedt, kövér, kopasz pasi hanyatt dől a Muszklimókus haspadon, és mire felül, már tök úgy néz ki, mint a Van Damme! És pénzvisszafizetési garanciával! Én hallottam, hogy több női személy is sikkantott a nézőtéren, és csak úgy surrogtak a tollak, ahogy az üzlet címét írták!

- Nekem az új Transoral fogkefe ragadta meg a fantáziámat - kocogtatja meg valaki a vállam. - Hogy miket ki nem találnak! Úgy van meghajlítva a nyele, hogy ha akarja az ember, akkor nemcsak a fogát tudja lesikálni vele, meg nemcsak a nyelv pórusaiba hatol be nagyon mélyen baktériumokat ölni, hanem egy kis mozdulat csak, és az orromon is ki tudom dugni! Mert annak a tisztasága is fontos, azt mondja a hang! Persze, ehhez kell a GeneralDay-WhiteDentNoseCare fog- és orrkrém is, ami hetvenkét órán keresztül védi ezerrel a fogzománcot és az orrszőrzetet is selymesen csillogóvá teszi! De hallottam, dolgoznak már a belsőfülkefén is…

- Mennyire hisznek még a nézők a reklámoknak? Kérdezzük meg erről dr. Surál Hanna reklámpszichológust, egyben mintaszerű háziasszonyt, aki mindig jó, ha kéznél van!

- Nos, a legtöbben fenntartásokkal fogadják a hirdetésekben elhangzottakat, ezért is jó, ha azokat valamilyen hitelesítő testülettel, személyiséggel támasztatjuk alá. Nagyon jó például az is, ha egy mosóport mondjuk egy olyan médiasztár promotál, akit eddig el sem tudtunk képzelni teregetés közben, esetleg egy vicces sztárszakács, de nekem az tetszett a legjobban, amikor az egyik gombaölő sprét a Nem Izzadós Lábú Nobel-díjas Kémikusok Svájci Főlaboratóriuma ajánlotta, az nagyon meggyőző volt!

- Köszönjük kedves Hanna, de lám, már itt lelkendezik mellettem egy másik fesztiválnéző, hallgassuk, neki mi a véleménye a reklámokról?

- Én kérem a reklámnak köszönhetem azt, hogy egy csomó utánjárást megtakarítottam, amikor a gyerekem született! Nem jártam én akkor gyógyszertárba, drogériába meg ilyen flancos helyekre, vettem a hirdetés hatására egy százhetvenöt literes ballont a legújabb mosogatószerből, aztán azt használtam a kicsinél fültisztításra, samponnak, popsilemosónak, később is kapott egy-egy evőkanállal ha csikart a pocija, vagy köhögött. Aztán már ő szedte magától, hogy a vizsgaidőszakban élénk maradjon, most éppen a fejbőrét keni vele mert enyhén hullik a haja. De nagyon gyorsan fogy, ugyanis a nagyapja közben potencianövelőnek kortyolgatja! Én mondom, jobb mint a Gyárcsuk jógi energiás vize, pedig az se kutya!

- Mindez persze a kedves nézők, azaz az érdeklődő laikusok és néhány szakmabeli szerény véleménye, és nem biztos, hogy vissza tudja adni a verseny hihetetlenül szoros voltát, azt, hogy milyen pokolian nehéz helyzetben is volt a zsűri, amikor döntést kellett hoznia, de lám, igen, most jelent meg a fényreklám táblán a végső sorrend! Eszerint a harmadik helyen az ÁcomBá-com társaság kampánya végzett, ha emlékeznek rá, ők ajánlanak nulla forintért parabolaantennának vagy terepjárónak is átalakítható mobiltelefont 24 órás, percdíj nélküli tarifacsomaggal, öt kiló Pilóta keksszel és térhatású Richard Gere vagy Naomi Campbell poszterrel! Második lett a MárTon kézápoló kenőcs, ami ígérete szerint nemcsak a bőrét tartja karban, hanem még hegedülni is tud majd tőle, ezért minden tíz beküldött kupak után kisorsolnak egy valódi Stradivárit, az első pedig, igen, az első az idén is egy mosópor lett! Győzött az Einstein, amelyik annyira intelligens, hogy molekulái a dobon belül külön, kézzel mossák a férfigatyák beszáradt, barnás csíkjait és a velük együtt behajított selyem kimonók kényes színeit is megőrzik, sőt, a gyerek ingébe fészkelve magukat, vezetik a kezét az emelt szintű érettségin!

Köszönjük, hogy velünk voltak, itt és most, csak velünk! Viszont látásra az üzletek polcai előtt!

Szemüveges vagyok, és már egy ideje tapasztalom, ideje lenne lencsét cserélnem. Erősebbre sajna.
Van ez a "Látás hónapja" kampány, akció, gondoltam, megnézetem valahol a szemem, hadd tudjam, mire is kell cserélnem, ha félreteszek rá pár ezrest. Felmentem hát a Guglira, ami ki is dobta az optometristák honlapját (szegények panaszkodnak is rajta, hogy az egész kampány az ő ötletük volt, ők kezdték, most meg valaki - eléggé etikátlanul - lenyúlta és bejegyeztette a nevet, hát ez szívás...). Fehérváron (na tessék, egy újabb IRL adat!), ahogy a honlap elárulta, három helyen vállalnak ingyenes vizsgálatot, ebből kettő van a szűkebb Belvárosban.
Először a Kirst Optikába mentem be, ahol aztán rögvest meg is tudtam, hogy azt ugyan megnézik ingyen, hogy rendben van-e a látásom (illetve, hogy a jelenlegi szemüvegemmel minden oké-e), de bizony a "teljes" vizsgálatot (ami már hasznosítható információt is nyújtana) a "Kirst úr" csak további kétezer-valamennyiért végzi el. Na, kösz!
Kifordultam innen és befordultam a Zalka Optikába, ahol az akció ki is volt plakátolva a kirakatban, no és odabenn is magától értetődőnek gondolták, hogy a vizsgálat "rendes", igaz, csak holnaputánra tudtak előjegyezni.
Nem véletlen - mondhatjuk -, hisz míg az előző helyen a "látás hónapját" csak PR-fogásnak és becsali akciónak tekintették, itt valóságos szolgáltatást kínáltak - most ingyen. Annyit tehát már most megígérhetek, hogyha szemüveg készíttetésre kerül a sor, a Kirstet kihagyom, a Zalkát viszont előre veszem a listán.

Részemről ez így most a "tisztán látás hónapja" is lett, legalábbis az optometrista szolgáltatásokkal kapcsolatban.

"Három, szívműtéteknél használt gyógyszer forgalmazását tiltotta meg a Gyógyszerészeti Intézet Magyarországon..." szól a hír az RTL-en, aztán megtudhatjuk, Kanadában valaki fel is dobta a pacskert, köszönhetően a mellékhatásnak.
Így aztán előbb ott, majd másutt is, köztünk nálunk is lakat alá kerültek a gyógyszerek, mostantól nem lehet adni. A hír végén még megjegyzik, hogy "A Gyógyszerészeti Intézet szerint Magyarországon senki sem volt veszélyben a gyógyszerek miatt".
Vicces, nem? Előbb betiltják, mert hogy kiderült, be lehet adni miatta a kulcsot, majd azt mondják, ugyan, nem volt semmi komoly baj! Hülyék ezek? Vagy minket néznek ennyire hülyének? Lehet, hogy Magyarországon még ma is annyira erősen működik a segglyuk védelmének reflexe, hogy barom illetékesek gondolkodás nélkül nyilatkoznak minden eszetlenséget?! Így lesz az orvosból doktor. Piha!

Azon a nyáron volt olyan nap is, hogy amíg fagylaltért álltam sorba, beleragadtam az aszfaltba, mindenki rajtam röhögött. Nem is tudtam megmenteni a szandálomat, a talp egy része beleszakadt a járdába, de most nem erről akarok mesélni, hanem arról a délutánról, amikor megtudtam, miféle szerzetek lakják még az univerzumot rajtunk kívül...

Szóval, aznap is csak alig-alig volt elviselhető a hőség, a teraszajtóra erősített hőmérőben valahol negyven fok környékén járhatott a higany, és a kerti locsoló hiába szórta a vizet, állítom, egy csepp sem hullott le belőle a földre, még a levegőben elpárolgott mind! Én meg csak feküdtem kinyúlva egy vékony gatyában, utolsó hat doboz hűvös söröm már csak emlék volt, tikkadtan és mélabúsan nosztalgiáztam minden elmúlt kortyon. Azon töprengtem, ugyan mi jót és hideget ihatnék még, olyasmit, amiért nem kell lemennem a boltba? Mert azt el sem tudtam képzelni, hogy felöltözzek, kimenjek az utcára és átvágjak az úttesten, amin feltehetőleg már tojást lehetne sütni…

Aztán eszembe jutott, hogy ott kell lennie valahol a garázsban annak a nagydarab, legalább háromliteres szifonnak, amit vagy két hete vettem a bolhapiacon. Élénken élt bennem a vásárlás minden mozzanata, hiszen igencsak fura egy szerzet volt az, aki eladta nekem! Egyetlen szót sem értettem abból, amit karattyolt, pedig akkor azt hittem, már minden náció kapacitált engem arrafelé valamivel, de ez a fickó még csak nem is kevert a mondandójába érthető szavakat, csak hablatyolt, vigyorgott, mint a tejbetök, és megállás nélkül gesztikulált. El is hajtottam volna valamerre, ha nem bűvöl el a portékája: behemót, koromfekete, gömb alakú jószág volt a szifon, a patront pedig nem becsavarni kellett a fejbe, hanem csak becsúsztatni egy csőbe, ráhajtani egy csappantyút, aztán megnyomni a tetejét, mintha puskát töltene az ember. Legalábbis így mutogatta a fickó, és igazán bagóért adta! Megvettem hát, de meg is feledkeztem róla, mert tartott még a söröm, hát elsuvasztottam valamerre.

De mekkorát változott azóta a világ! Hőség most is volt, sör viszont már nem, át is vonszoltam hát végül magamat a garázsba, félrehánytam egy-két kartont, és addig turkáltam, amíg rá nem akadtam szerzeményemre. Magamhoz szorítottam remélt csodafegyveremet a permanens szomjazással vívott csatámban, és visszabotorkáltam a konyhába.

A palack most is ugyanolyan volt, mint amikor vettem, elbűvölően hatalmas, csillogóan fekete gömb, annyira fekete, hogy szinte belezuhant az ember, ha sokáig nézte. De akarta a fene bámulni, szomjas voltam! Letöröltem és alaposan kiöblítettem, azután kicsavartam egy citromot (a lime sajna elfogyott már), és beleöntöttem a levét. Szerintem ennyi citromlé éppen elég három liter vízbe, de ez persze ízlés dolga… Kitördeltem egy csomó jégkockát a tartójából, összezúztam egy tálban, és azt is beleborítottam. Végül feltöltöttem vízzel, rácsavartam a fejet, és behelyeztem az első patront. Csappantyú, nyomás ahogy kell, aztán mennyei bugyborékolás hallatszott a palackból. Újabb patron, aztán a harmadik is. De alig végeztem mindezzel, valamilyen gusztustalan szörcsögés tört elő a szifonból, néztem is mindjárt a nyakát, talán a gáz szabadult el valamerre, de nem. Azután megbillentettem az egészet, nem ereszt-e valahol a palack, ám víznek nyomát sem láttam. Megnyugodva felemeltem hát, hogy végre élvezhessem munkám gyümölcsét – közben a szörcsögés abbamaradt –, de úgy éreztem, a palack gyanúsan könnyű. Nagyon gyanúsan! Megráztam, és el sem akartam hinni, alig félig volt! Pedig – meg mertem volna esküdni rá – színültig töltöttem!

Komolyan mondom, még a padlóra is lehasaltam, belestem a pult alá, hátha arrafelé folyt el a víz, de sehol egy csepp, nemhogy pocsolya. Kész, értetlenül álltam (térdeltem) a rejtély előtt! Eszembe jutott az a tévés átverés, amikor egy VW bogárba minden elképzelhető helyre tankot építettek be, aztán beálltak vele egy kúthoz. Csóró kutas! Az is hiába tekergette a fejét, meg hasalt le, hogy hová tűnik a benzin... No, már meg tudtam érteni!

Szeretek a dolgok végére járni, ezért inkább kíváncsian mint mérgesen, átnyomtam az egész szódát egy üres üdítős palackba, azután szétcsavartam a szerkezetet. Semmi hibáját nem láttam, hát újra végigcsináltam az egész szertartást. Citrom, jég, utána beleállítottam a mosogatóba a szifont, és teletöltöttem mérőpohárból. Három liter ment bele, pont annyi, amennyit a mérete alapján elnyelnie illett. Biztos, ami biztos, bedugtam a lefolyót, és csak azután csavartam rá a fejet, majd sorban behelyeztem a patronokat. Minden ugyanúgy történt, mint az előbb, és a szörcsögés is újra kezdődött! Bosszankodva hajoltam a mosogató fölé, kideríteni, ugyan honnan és hová folyik el a szódám, de aztán olyant láttam, hogy egyből kővé is dermedtem!

A fényes, krómacél fenéken szifonom tükörképét láttam, de a háttérből nem a saját fizimiskám bámult vissza rám, hanem a kis karattyolós fickóé! Éppen palackom tükörképéből engedett magának egy hatalmas korsóba friss, hideg, citromos szódát! Aztán, ahogy az megtelt és a szörcsögés is abbamaradt, ő – mint aki jól végezte dolgát – kisétált a képből, miközben úgy vigyorgott, mint akinek a hátát vakarják. Bambán emeltem fel a fekete gömböt. Félig volt csak persze, jól gondolják!

A kis mocsok megfújta a szódámat! Ebben az embertelen melegben, ráadásul kétszer is! És, ha nem ilyen mohó, vagy nem ilyen szépen csillogó, rozsdamentes acél a mosogatóm, hát soha meg nem tudom, mi történik körülöttem!

Szóval, én azt mondom, emberek, vigyázzatok! Van valahol egy olyan dimenzió, féregjárat, vagy valami más, kacifántos hely, ami – mint két, összetapadt szappanbuborék – határos a mi világunkkal, és ahonnan pofátlanul átnyúlkálnak hozzánk, megfújni ezt-azt. Lehet, hogy az elveszett kesztyűk, elhagyott esernyők sem a semmiben hányódnak, hanem ezeknek a hitványoknak az enyves kezébe vándoroltak? Hát, ha jót akartok magatoknak, csak óvatosan vásároljatok, főképp a bolhapiacon! Leginkább azokat kerüljétek, akik nagyon vigyorognak, miközben szifont, grillsütőt, kuktát, pénztárcát vagy egyéb olyan holmit tukmálnak rátok, amiből érdemes kivenni a cuccost! No és persze, valami teljesen lehetetlen nyelven karattyolnak hozzá. Gátlástalan egy népség!

Kedvelem a fórumozást, jó mulatság. Persze elkerülhetetlen, hogy azok mellett, akikkel lehet, érdemes, kell vitatkozni, bele ne szaladjon az ember igazán sötét és igazán korlátolt egyedekbe is. Ami a legjobban ki tud akasztani, az, ahogyan ezek az elmeroggyantak a maguk magyarságát, fehérségét, hitét, nemét, szexualitását, hagyományait és egyebeit isteni adományként, egyedüli jóként és elfogadhatóként kezelik. Ehhez kapcsolódóan:

A pirézek.

Buzi-e vagy, feka-e vagy, bibsi-e vagy, magyar-e vagy, egyeseknek ellenállhatatlan kényszerük az, hogy beazonosítsák embertársaikat, mielőtt eldöntik róluk, kívánatos-e jelenlétük, egyáltalán a létük. Piréz-e vagy? Lusta pöcs vagy-e, aki csak azért jöttél ide, tejjel-mézzel folyó, csodaszarvassal ékített tartományunkba a te távoli és elmaradott világodból, hogy genya mód visszaélj sűrűn szövött szociális hálónk biztonságával, teleszaporodd isten tudja milyen színű kölykeiddel a Kárpát-medencét, vagy elismered Árpádtól nyert jogunkat e szent földre, és elfogadod-e, hogy kemény munkával, végtelen szorgalommal, nagy-nagy igyekezettel is csak másodrendű polgára lehetsz majd a honnak, de esélyed sem lehet a Magyar Gárda tagságára?
Persze mindenkinek alanyi joga hülyének és bunkónak lenni, így megengedhető, hogy egyesek fejében javarészt a fenti kérdések kavarogjanak (kihasználva a rendelkezésre álló teret), de - kultúrállamban - az is jogos igény, hogy ezek a gondolkodók perspektívikusan egyre csak fogyjanak. Ehhez a vezérelvhez aztán az állam bizonyos forrásokat is rendel, és ha azokat nem nyúlják le pártrendezvényekhez szendvicsre-üdítőre, szóróajándék laptopokra meg hasonlókra az éppen aktuálisan hatalmon lévő politikai garnitúra szürke eminenciásai, akkor számos elszabott, ostoba, demagóg kampány születhet azért, hogy megmondják a népnek a frankót. Körömrágósan izgalmas gyermekrajz kiállítások meg könyvtári beszélgetések hullnak aztán a semmibe, majd mindenki úgy utálja tovább a "másokat", ahogy akarja...
Azt mondják, a legnehezebb az ún. "attitűdök" megváltoztatása. Ezek azok a legbenső, mélyen beágyazódott késztetések, vélemények, értékítéletek, amelyekről többnyire magunk sem tudunk számot adni (pl. "egyszerűen nem szeretek repülni, és kész!"), de amelyek erősen hatnak döntéseinkre. Márpedig a "kívülállókkal" kapcsolatos ellenérzés, elutasítás többnyire ilyen attitűd bennünk, sokkal kevesebbeknek vannak a romákkal, a románokkal, a szlovákokkal, az arabokkal, a bevándorlókkal, a melegekkel és a zsidókkal kapcsolatban személyes, kedvezőtlen tapasztalataik, mint amennyien zsigeri szinten, mások ítéleteire hagyatkozva húzódoznak elfogadásuktól.
Ezeket a beállítódásokat face to face, a másik pofájába olvasva a követendő utat, nem lehet megváltoztatni. Szarik rá az alany. Egyik fülén be, a másikon ki. Ezért kidobott pénz a direkt tudatformálás, és reménytelen lúzerek azok, akik hisznek benne. De szerencsére egynémely civilnek több az esze, mint a magas hivatalnak.
A Népligetben, az autóbusz pályaudvaron futottam bele egy "Figyelj Rá, Adhat Neked" plakátba, és ez a plakát végre nem azt mondja a tízezer éves rovásírásra meg a hátrafelé nyilazás tudományára végtelenül büszke magyarnak, hogy "szeresd a pakisztáni bevándorlókat is", hanem azt, hogy "ismerd meg őket"! Ha pedig szimpatikus lesz, amit megtudsz róluk - remélik az alkotók -, talán kevésbé leszel elutasító velük akkor is, amikor a szervizben a kocsidon kezdenek babrálni, vagy épp a gyereked hátát kezdik kopogtatni a rendelésen.
Részemről köszönöm a Menedékeseknek, hogy egy kicsivel többet tudok Pakisztánról.

Szeretem a scifit. A régi Galaktikának minden száma megvan (épp az utolsóban nekem is megjelent egy novellám), azt hiszem, hogy csak a negyedik(?) Metagalaktika hiányzik a polcról.

Az újat is veszem (megszokás, pártoló támogatás?), de bevallom, közel sem tartom olyan jónak, mint elődjét. A töltelékanyagokat (technikai újdonságok, népszerű tudomány stb.) elnélkülözném, vagy ha akarom, máshol, pl. a neten megtalálom. Az írások közt viszont sok a befejezetlennek tűnő sztori, gyengébb anyag, kevesebb viszont az igazán nagy név. Ehhez képest az ár lehetne barátságosabb. Mindez persze szubjektív vélemény, te láthatod másképp is.

Mindenesetre iderittyentek egy kis miniscifit, nem elfogulatlan véleményem szerint egészen jó az ötlet, és tűrhető a forma is.

A tökéletes szállítás

Hát persze, hogy sok a baj mindennel! A dolgok nem a józan észnek, hanem Murphy törvényeinek engedelmeskednek, ennek köszönhetően a legközönségesebb dolgokkal kínlódunk a legtöbbet, mint amilyen például a szállítás. Ami kellene, nem jön meg, ha megjön, akkor később és kevesebb, ha pont akkor és pont annyi, akkor a fele megnyomódott, és egyébként is, a göngyöleg hegyekben áll, a kipufogók bűze pedig a rámpáról egyenesen az irodákba száll be! Tudjuk, a szállítással mindenkinek csak a baja van, de kitartás! Nemsokára mindez véget ér, flottába már ne fektessenek, látom a jövőt!

Az uniós csatlakozás után alig telt el tizenöt év, és Magyarország – a legkülönfélébb pártok példaértékű összefogásának, zseniális, közös agrárpolitikájának, valamint a kutatásba és fejlesztésbe ömlesztett euromilliárdoknak köszönhetően – ismét Európa éléskamrája lett! A tágas mezőkön búza hullámzott (de milyen!), a kertek fái roskadoztak a biogyümölcstől, a legelőkön mangalicák és szürke marhák tolongtak a reformtáplálkozók örömére, a falusi portákon, de még a városszéli panellakásokban is Brueghel ecsetjére méltó früstököket költöttek el az ínyenccé nemesült fogyasztók, akiknek kegyeiért vállt a vállnak vetve küzdöttek a multik és a piaci résekbe befurakodó kisvállalkozók. A boltok polcai roskadoztak a sok finomságtól, ami nem volt első osztályú, az máris mehetett a kukába vagy a takarmányba!

Legvégsőkig feldolgozott, hozzáadott értékében kimagasló termékeinkért öldöklő verseny folyt a világpiacon, feldolgozóiparunknak nem volt párja, ha némely nyugat-európai gyár nem tudta hozni a megkövetelt színvonalat, hát a magyar tulajdonos azonnal bezáratta, de nem volt kíméletesebb egyik-másik hazai ásványvíz-palackozónk sem a többségi tulajdonába került néhai üdítős multikkal! A gondos gazdálkodásnak és a csúcstechnológiának köszönhetően a vagonok, kamionok és szállító repülőgépek jövés-menése akkora volt a Kárpát-medencében, hogy aludni is alig lehetett tőle!...

...Duuúm-baang, duuúm-baang!... Halvány Barna, a Magyar Élelmiszert Mindenkinek (MÉM) Rt. ügyvezető igazgatója ki tudja hányadszor ébredt a Dunamenti Konténerrendező távoli, de átható lármájára. Csak feküdt holtfáradtan, nézett ki a fejéből a kora hajnali sötétben, és szentül megfogadta, ennek véget vet!

– Ide figyeljen Nemoda! – vetette oda még mindjárt reggel, és nagyon ingerülten Halvány Barna a helyettesének, miközben karikás szemekkel fel-alá masírozott előtte. – Ez így nem mehet tovább! Több kolbász, mint nap, több fóka, mint eszkimó, belefulladunk a jóba! Csak ömlik, ömlik az áru, de nem győzzük elszállítani! Az uszályok, a vagonok, a kamionok mindenütt torlódnak, a városokban már pitymallatkor beáll a forgalom, hisz a kereskedőknek is muszáj legalább kétszázféle felvágottat meg hatvan joghurtot tartania, én meg nem tudok aludni!

– Igen főnök, értem – bólintott Buda.

– Ne értse, csak oldja meg! – tette ki a pontot az igazgató. – Ott a kutatási részleg, szüntessék meg ezt a jövés-menést! Valami radikálisan újat várok, nem ezt az idejétmúlt hórukk-vigyed módszert, értve vagyok? Három hónapon belül eredményt akarok látni, különben valaki nagyon megüti a bokáját! Vagy hamarabb...

– ...És két és fél hónapon belül eredményt akarok látni, különben valaki nagyon megüti a bokáját! – fejezte be Nemoda Buda a fejlesztési részleg vezetőjéhez intézett dörgedelmét, majd határozott léptekkel elmasírozott. A részlegvezető ezután behívatta az osztály Benjáminját, a friss diplomás Madár Palit, mindent elmondott neki, és a végén még azt is hozzátette, hogy kudarc esetén komolyan megütheti a bokáját!

A fiatalember ambiciózusan vetette magát a munkába, összehordott több köbméter szakkönyvet, élénk levelezésbe fogott legalább harminc kutatóintézettel, és még egy kisebb labort is berendezett a padlástérben, ahonnan később furcsa szagok szállingóztak és kisebb robbanások is hallatszottak. Kollégái ugyan kerülték, mint egy pestisest, de ez őt nem viselte meg, sőt, ahogy közeledett a határnap, közvetlen főnöke kérdéseire egyre bíztatóbb válaszokat adott. Már látszik a fény az alagút végén! – mondta.

A harmadik hónap utolsó napján Madár ritkán hordott zakójában és nyakkendősen jelent meg, de már nem nyitott ki egyetlen könyvet sem, a számítógépet be sem kapcsolta, csupán két, cipősdoboz méretű valamit csapott a hóna alá, úgy indult a kutatási részleg vezetőjéhez.

– Főnök – szólt bele a titkárnő a telefonba –, az igazgatóhelyettes úr van itt, a kutatók főnöke, meg valami Madár nevű. Azt mondják, a radikálist hozzák.

– Kicsoda, micsodát? – kérdezett vissza Halvány Barna, álmosan és ingerülten.

– A radikálisan új szállítást ...azt mondják.

– Ja, igen! Jöjjenek!

– Szóval, maga azt állítja – hajolt előre izgatottan az igazgató –, hogy ha én abba a dobozba ott a virágtartón beleöntök egy kiló rizst, vagy beleteszek harminc deka téliszalámit, akkor az, valamilyen görbült téren, kukac... féreg? járaton keresztül, azonnal megjelenik abban a másik dobozban, ott a videó tetején!

– Így van! – bólintott Madár Pali.

– És ehhez még energia sem kell, mert közben azt is megtermeli a rendszer...

– Így van.

– Ez így nem jó! – csóválta a fejét kétkedve Halvány. – Ennyire nem klappolhat minden! Na, halljam, hol van a bibi?

– Nos – köszörülte meg a torkát Madár zavartan –, egy dolgot nem tudtam kiküszöbölni. Ritkán de előfordulhat, hogy a két pont közt a kvantummező hullámzása miatt, valamennyi egyszerűen elvész a rakományból. Elhanyagolható a káló, de mondjuk egy embernél vagy egy festménynél komoly gondot okozhat a folytonossági hiány... Hogy hova tűnik, ami elvész? Számításaim szerint valahol a múltban köt ki, egyszer csak minden előzmény nélkül megjelenik valahol a térben, és lepotyog a földre, bele az emberek nyakába.

Hamarosan az egész világon, a földeken, a feldolgozókban, a boltokban, de még a jobban felszerelt lakásokban is megjelentek a kisebb-nagyobb Madár-térkonténerek, miközben a vasúti szerelvények, uszályok, nagy- és kisteherautók lassan nyugalomba vonultak. A hajnalok elcsendesedtek, a levegő tiszta és mézédes volt újra, zöldség, gyümölcs, konzerv, Pick szalámi, élő állat, minden, ami ehető, ezekben a feneketlen kutakban tűnt el, hogy aztán a megzabolázott féregjáratokon átsuhanva határainkon belül, vagy a kevésbé szerencsés és jóra éhes Nyugat lerakataiban, üzleteiben bukkanjon elő.

A kereskedők lefalaztatták a fölöslegessé váló gazdasági bejárókat, a raklapokat gurító „békák” helyét átvették a mobil, eladótéri M-Kontok, mindenki félórával később indult munkába, és ugyanannyival korábban haza. Halvány Barnát sem ébresztette többé a rakodás zaja, azok pedig végképp nem jutottak az eszébe, akik a múltban (a mi jelenünkben) értetlenül, csodát rebegve bámultak az égre, amikor abból manna, béka, köles és egyéb lédig áru hullott. Ő már tudta mi az, ami nekünk ma még hihetetlen esemény: egy egyszerű, minimális, szállítási veszteség.

Megint kitettek magukért a szocialisták!
Sikerült az utóbbi idõk egyik leghomofóbabb döntésébõl derekasan kivenni a részüket, amikor is nem engedték általános vitára a melegek házasságát. Ha nem lennék csalódott, azt is mondhatnám, hogy nem csalódtam bennük, hiszen provinciális konzervativizmusuknak már az elõzetes vita során tanújelét adták Hát, kitartottak mellette...
Azt mondják az okosok, akik a nem gombot nyomták meg, hogy a házasság célja a gyermeknemzés elõsegítése, és mivel ugye melegek esetén erre nem lehet számítani, hát coki nektek a mennyegzõ! Érdekes álláspont. Ha csak azt vesszük számításba, hogy a leszbikus párok, például mesterséges megtermékenyítéssel (amit ugye a "normális" családok esetén még a TB is támogat) simán vállalhatnak gyereket, már lefaragtunk a hátrányból, ha pedig még azt is feltételezzük (Óh, irgalom atyja ne hagyj el!), hogy a meleg férfi párok örökbefogadhatnák az egyébként bizonyára ideális feltételek közt és szeretetteljes légkörben cseperedõ, elhagyott csecsemõk, kisgyerekek valamelyikét, máris megoldódott pár probléma! (Ha meg a szocik nagyon erõltetnék a népességnövekedést, elég elõkapni a régi jelszót - asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsõség! - és megteremteni hozzá a kellõ szociális hátteret.) Persze mindez elõrevetítené a családjog újabb megreformálását is, ettõl a gondolattól pedig feláll a szõr a szocialista képviselõ urak és hölgyek karján...
De nézhetjük a dolgot onnan is, hogy mi is a házasság? Sokak véleménye szerint nem a gyermeknemzésre verbuválódott miniteam, hanem egy a kölcsönös vonzalmon alapuló, önkéntesen vállalt élet- és vagyonközösség. Ha nem így lenne, nyilván el illene, kellene venni a galádul megszerzett jogot azoktól a házaspároktól is, amelyekben a tagok ugyan potensek és fogamzóképesek (voltak), ám gyermek(ek)kel mégsem gyarapították a nemzet testét! Ilyeneket bizonyára találnánk a szocialista vagy az ellenzéki frakciók padsoraiban is.
Szóval, jó kis társaság ücsöröghet ott, a parlament Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottságában, hisz funkciójuk legnagyobb dicsõségére egy messzemenõen szûk látókörû és kirekesztõ ítéletet hoztak. Az ég oltalmazza õket, ha egyszer - jogfosztott kisebbségként - magukat kell megvédeniük!

Kábán ébredt. Hat napot húzott le, mielőtt elaludt, és addig nem sokat pihent. Összehozott egy új projektet, kiválasztotta a művezetőt (tetszett neki a fickó, bár tartott kicsit egy zűrös nőügyétől), elmagyarázta, hogy mit akar, és mivel úgy látszott, hogy beindulnak a dolgok, egy darabig csak figyelt. Nem nagyon avatkozott közbe, még akkor sem, amikor már kissé túlzottnak tartotta a fluktuációt, mert azért lassan, de alakult az, amit elképzelt.

Csak az öreg borát ne tette volna el, erősebb volt, mint gondolta. „Ütős lesz az neked, jó uram, nem szoktad!” mondta a vénség, de ő magában csak annyit gondolt: No és? Aztán csak elrejtette a flaskát klepetusa redői közé. Szopogatta nézelődés közben, és észre sem vette, ahogy elaludt. Most meg ez a tompa fejfájás, határozatlanság, mi vagyok? Hol vagyok?

Elképzelte, hogy a kalyibában egy asztalon gyűlnek az anyagok, amiket át kell néznie, és ahogy előtűntek, le is ült eléjük. Az első jelentés világos volt, szépen tagolt, rendes borítóban, sok-sok hártyavékony lapon. Átfutotta, és egy kicsit elkomorult. Aztán, ahogy a többin is (iratokon, fotókon, film- és videoanyagokon, file-okon meg még ki tudja min) átrágta magát, egyre morcosabb lett. Hát, ezek jól elcseszték!

Soha nem gondolta volna, hogy a tervet ilyen öntörvényű módon fogják kezelni, amikor (úgy vélte) eléggé világos volt, mit kell tenniük! Az meg, hogy a műszaki ellenőrt olyan csúnyán elintézték, tényleg túlment minden határon! Meg kellett állapítania, hogy bár emberei sok mindenben meglepő leleményt mutattak, igazán konzekvensek csak az elcseszésben voltak! És a halottak! Tudta ugyan, hogy lesznek áldozatok, de hogy ennyi, arra tényleg nem gondolt.

Elege lett. A kosz is idegesítette, hogy gyűlhetett itt össze ennyi szemét? Úgy gondolta, jobb lenne, ha ez a sok kis szar, amiknek már a nevét sem tudta, és amikből milliárdszor milliárdszor milliárd is kevés ahhoz, hogy megbolygassa egy atom nyugalmát, egy kupacban lenne a sarokban, és úgy már tényleg jobb volt!

A világítást a maximumra csavarta, a fény mégsem jutott el a viskó faláig. Nem volt sok kedve folytatni a molyolást, de visszaült. Komoly késztetést érzett arra, hogy beindítsa a műszak végét jelző harsonát, és fájrontot csináljon (pontosabban, minden embert elküldjön a véresbe, és veszteségként leírja az egész vállalkozást), viszont elég hülye volt ahhoz is, hogy felelősséget érezzen értük. Olvasott hát tovább, néha felfirkantott valamit egy cetlire (tök fölöslegesen, de nem tudott szabadulni ettől a szokásától), és sokat csóválta a fejét. Ez ment reggelig.

Igazából nem gondolta, hogy rendbe lehet még tenni a katyvaszt, amit ezek összehoztak neki, valami halvány esélyt mégis látott rá. Persze, kemény büntetések, drill, állandó ellenőrzés nélkül nem fog menni, de ez a legkevesebb. Meg fogják csinálni amit kell, mert eszük van, megdögölni meg nem akarnak majd, szóval rajta!

Az ajtóhoz ment, kitárta, hogy kilessen a kalyibából (amit ő egyébként csak fekete lyuknak hívott magában), előrehajolt, fejét átdugta az eseményhorizonton, és akaratával a Földre fókuszált.

No, ez is kész. Itt egy blog, bár egyelőre nem sok lövésem van róla, hogyan lehetne tovább reszelgetni (már a formáját). Láttam, egyesek saját "arculattal" nyomulnak, nem ilyen gyári ketyerével, de hát képzetlen júzer sablonnal főz...

Mindjárt a névnél elakadtam, nem voltam biztos benne, hogy a "Sárga Ház", mint elmegyógyászati megfigyelő és terápiás objektum így írandó, vagy nemes egyszerűséggel "Sárgaháznak". Előbbi ugye egy egyszerű, jelzős szerkezet, utóbbi viszont jelét adja annak, hogy itt kérem egy önállósult szókapcsolatról, külön fogalomról van szó, amikor is előfordul, hogy az összetevők egybe is gyógyulnak. Végül maradtam külön, mert erre nézve több bíztatást találtam a weben, és mert utóbbit nem leltem sem a helyesírásiban, sem a szinonima szótárban, sem az értelmezőben (szigorúan az Akadémiait lapozva, a többi többnyire lószart sem ér, bár azt olvastam, az Ozirisé elég jónak tűnik). Hát így.

Egyébként a nyelvről szólva még sokszor fogok egyeseket (médiumokat meg másokat) basztatni, mert szarva egyes (egyébként szimpatikus) nyelvészek bölcselkedéseire úgy gondolom, hogy az "alulról jövő" nyelvreformáló kezdeményezésekkel szemben igenis fel kell lépni (ha azok olyanok), nem kell tétlenül várni, amíg a lakosság 51 %-a suk-sükölni nem kezd, és akkor ezt tekinteni szabálynak! Ha például a Silan Rain-friss öblítőjének (vagy mijének, kéretik majd megfigyelni!) reklámján kívül máshol is elkezdik keverni a fogalmakat, és "belsőséges családi eseményekről" beszélnek "bensőséges" helyett, nem kell rá legyinteni, hogy szódával elmegy! Hanem, ha valami buzgómócsingok annak idején az "orrodat is tiszticcsa", szándékoltan bunkó mondatot kivetették egy spotból (agyoncsapva ezzel a poént), akkor tessék, essenek neki a multinak is, ne legyenek már ilyen gyergyák!

Szóval, bár ehelyett írhattam volna azt is, hogy szal, nem fogok ilyent elkövetni. Ütik, vágják eleget a magyar nyelvet nélkülem is. Persze hiba így is maradhat, de hát ez van. Én se vagyok tökéletes. Csak majdnem.