Sárga Ház

"Ha most Chiót ropogtatsz, bármikor rádzúdulhat a napi százezer forint egyike!" - hallom nem először az akciót reklámozó spot szövegét a tévéből. És csodálkozom: valóban ennyire nem égő, nem ciki, nem gáz manapság az, ha egy márka a nevét adja a suk-süköléshez, az idióta, értelmetlen, gagyi reklámszövegekhez?! Nincs sem az ügynökségnél, sem a cégnél egy ember se, aki tudna magyarul és nem engedné képernyőre az ilyen összegányolt dumát?!

Vagy ott a "Pajzs" gépkocsi lopásgátló reklámja (tudod, autókba szerelve a jármű "önerőből lophatatlanná válik", leginkább a V3-on fut), amelyben ilyeneket hallani, hogy "ha a rendszer be van aktiválva", meg olyant is, hogy "a riasztóan magas gápjármű lopások száma"...

Reklám? Nyelv? No comment.

Csőbomba, gyúlékony anyag, távrobbantásra akkurátusan előkészítve, hátizsákokban, egyéb motyókba rendezve egy csomagtartóban, tömegtüntetés, várhatóan erőszakos rendőri intézkedés idején...
Úgy tudni, ez a pakk már tényleg az eddig hozzánk azért még el nem ért, mindennapi terrorizmus eszköztára, no és éppen most lehetett olvasni azt is, a szomszédban, Zágrábban egy laptulajdonost és munkatársát ölték meg ilyen módon.
Úgy tudni továbbá, hogy "robbantószerrel visszaélés miatt indult ellene eljárás, de vizsgálják, hogy megvalósult-e a terrorfenyegetés előkészülete" is.
Szerintem nem egy nagy talány a dolog, hiszen a törvény szerint:
18. § (1) Ha a törvény külön elrendeli, előkészület miatt büntetendő, aki a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja, az elkövetésre felhív, ajánlkozik, vállalkozik, vagy a közös elkövetésben megállapodik.
(2) Nem büntethető előkészület miatt
a) akinek önkéntes elállása folytán marad el a bűncselekmény elkövetésének a megkezdése;
b) aki az elkövetés elhárítása céljából felhívását, ajánlkozását, vállalkozását visszavonja, vagy arra törekszik, hogy a többi közreműködő az elkövetéstől elálljon, feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetésének megkezdése bármely okból elmarad;
c) aki az előkészületet a hatóságnál feljelenti.
Nos, a kizáró okok közül egyik sem állt fenn, mit kell vizsgálódni vajon? Vagy el kellene hinni, ha becsszóra azt mondaná, nem a tüntetés miatt pakolta meg a csomagtartót, hanem másnap a Hűvösvölgybe ment volna kirándulni a különleges cuccal? Bezárni az őrült baromarcút huszonöt évre, azt mondom, kulcsot eldobni, kenyér-víz kisablakon be, kübki ki, harmadolás nincsen. Tele a tököm ezekkel az agyhalottakkal, és gondolom, nem én vagyok az egyetlen.
 

A cellux röntgensugarakat bocsát ki, ha a megfelelő sebességgel tépik - írja egy cikk -, és bár a tudósoknak "nem egészen világos, hogy milyen mechanizmus okozza a jelenséget", arra gondolnak, hogy "egy nap olcsóbb és biztonságosabb lehet így a röntgengépek készítése".
Fura, tényleg nem kacsa a cikk (már amennyire konyhaangolommal utána tudtam járni), de azért ne rémüljenek meg azok, akik valahol egy iktatóban esetleg celluxok tekecseit tépik-ragasztják szanaszét naponta, a dolog csak légüres térben müxik! Vagyis, az űrben mondjuk ne szaggassunk mértéktelenül ragasztószalagot, mert még kihullik a hajunk, de ha az íróasztal mellett hódolunk szenvedélyünknek, nem lehet bajunk.
Ugyanakkor ne vágjuk sutba az egészet! Lehet, hogy egyszer majd a szőrtelenítést, esetleg a járógipsz eltávolítását gazdaságosan össze tudjuk kötni a csontozat vizsgálatával, és akkor máris beljebb vagyunk egy lyukkal! Vagy ugye, ott van a fogröntgen. Vákuumot mindenki tud csinálni a szájával (szívd csak be a pofazacskódat!), innentől csak annyi a dolog, hogy egy celluxot kell a nyelvre helyezni, aztán a jobb és bal felső egyes közt mutatkozó résen át meg kell rántani a szalag végét, készülhet a panorámakép! Nem kell a csúnya urán vagy más egészségtelen atombomlás, elég az elektronok vidám tánca is.
Mondhatni, számtalan lehetőség kínálkozna még egy kellően kreatív elme számára, de hagyjuk a dolgot, egy valamit nem tudok még mindig (és ez már számtalanszor szögett ütött a fejembe, különféle furcsa kutatási eredmények olvastán), hogyan derült ez ki? Vajon mi vehetett rá felnőtt, kiválóan képzett tudósokat arra, hogy ragsztótekercseket tépdessenek légüres térben, és a lehetséges sugárzásokat vizsgálják? Milyen projekt keretében tehették ezt vajon? És hogyan lehetne onnan például nekem is támogatást igényelnem különféle ötleteim kivitelezéséhez?

Gyakorta van olyan érzésem, hogy nem is annyira jogállamban élek, hanem inkább egy valamilyen abszurd darabot, amolyan jogállami paródiát előadó műintézményben, csak hát vagy a poénok túl meredekek, vagy én nem veszem a lapot, de a jóízű röhögés valahogy nem tud összejönni! Mint most például, ezzel a nyomorult sajóládi erdővel kapcsolatban is, ami védett is volt, 180 hektáros is, mára meg 1, azaz egy hektárnyi maradt, amit nem vágtak ki a fatolvajok...
...Akik kitartó aprómunkájának (142 indított eljárás) és a Délbükki Erdészeti Igazgatóság – vélhetően – megfeszített, ám eredménytelen felügyeletének betudhatóan cca. két év alatt(!) először 60 % alá csökkent az európai védettségű terület faállománya, erre nosza, az említett igazgatóság (hogy ne kelljen annyira figyelni se, meg hát aki a kicsit nem becsüli...) immár jogszerűen kitermelte a maradékot. Vár állott, ma kőhalom... Még a Kis Vakond is elköltözött, meg a Bambi, meg a dr. Bubó is, mert nincs mit rágcsálniuk, csak a szájuk szélit.
Hogy a körzeti megbízott mit csinált közbe'? Hát, néha feltartóztatta azokat, akiknek a csomagtartójáról lelógott az erdő, de hát nem volt az több sokszor, mint pár ezres, még szabálysértésnek se jó, meg aztán hiába nézegette a fa bütüjét, csak nem volt ráírva, hogy "sajóládi védett erdő, bal alsó hatos védett tölgy". Így aztán ha azt mondta a helyi ős(ki)termelő, hogy eztet így találta, hűvös halomba lerakva az út mellé, mit tehetett volna, hogy beazonosítsa az áldozatokat? Hiába no, sokszor reménytelenül bonyolult ez a nyomozói munka!...
Volt tehát egy erdőnk (európai védettség alatt!), amit mindenki szeme előtt, folytatólagosan szétlopkodtak, ami meg maradt, azt kíméletből tarra vágta az, akinek óvnia kellett volna. Mindeközben pedig rendőrségünk munkavágytól fűtötten, ám jogggal béklyózottan toporgott a csizmájában.
Így aztán, mostan egy nagy szusszanással, le is zárta az ügyet, mint megfejthetetlen, leleplezehetetlen, megtorolhatatlan tettet.

Behúnytam a szemem, és magam elé képzeltem a Parlament parkolóját, ahol képviselőink, törvényhozóink szolgálati gépkocsijait őrizi erősen hunyorogva az Őrezred, vagy ki a bánat. Süt a Nap kurvára, egyszerre csak azt látják, hogy ott valakik somfordálnak, aztán reccsen, pattan valami, kuncogást hoz a szél, hát futnak is a fiúk oda rögvest! De mire odaérnek, szétrebben a szarka nép, csak annyit látni, itt egy darabka felni, ott egy motorháztető lóg le a bringa végéről, a bokor alatt meg visszapillantóval kínál valaki egy kisdedet. Kérdezgetik ám ők szorgalmasan, honnan is van ez meg az, de csak ártatlan bogár szemek merednek rájuk: tanátuk biztos urak, nem tuggyuk honnan van, jó lesz majd valamire! És hát ugye, egyik felni olyan, mint a másik...
Nap telik nap után, honatyáink rozzant autói már a forgalomban tarthatóság határán billegnek, képviselőink talpa alatt fütyül a szél, aztán eljön az a nap is, amikor az Őrezred érvényesíti törvényes jogát arra, hogy a hatvan százalékra leamortizálódott kocsikat trélerre rakják, és nagyjainkhoz forduljanak: mi akkor most kitermelnénk a maradékot!
"Anyádat termeld ki!" – üvöltené a törvényhozó (gondolom), és kapaszkodna Audi 8-asa romjaiba két kézzel, miközben lábával rugdosná a paszományost! "Meg azt a sanghaji nénikédet, akit addig is bámultál, amíg elhordták a seggem alól a kocsit, te impotens barom!" – tenné még hozzá feddőleg.

Aztán arra ébredek, hogy mondja a rádió (vagy a tévé, hol ez, hol az), hogy csinálni kellene egy jobb Magyarországot! Nekem. Mert hogy bennem van. Hát, jelezném a képviselő, törvényalkotó, bűnüldöző, jogszolgáltató és egyéb hölgyeknek, valamint uraknak, hogy más is van bennem, amit szívesen a rendelkezésükre bocsátanék. Puha, meleg ülés esik benne, körülöleli őket, ha nem nagyon mocorognak. Ahhoz pedig értenek.
(Mert hogy ne feledjem, ez a post először valamikor idén januárban jelent meg, amikor is még cca. 4 hektár állt, és már országos volt a patália. Az utolsó fát talán egy erre szentelt sajtórendezvényen kellene kidöntetni az ismeretlen fatolvajt alakító művésszel, hogy teljes legyen a közállapotokról festhető kép. Illetékes politikusaink, köztisztviselőink pedig ott feszíthetnének a képeken...)

Már a korhatáros karika is egy agyrém a képernyőkön, és szerintem mindenhol másutt Európában bottal verték volna ki a médiából (ORTT-től, médiahatóságtól) azt, aki ezt így és ennyi ideig élni hagyja, de amit az RTL csinál már jó ideje, az az elmeroggyantság és a pofátlanság olyan keveréke, ami világszerte is kiemelkedő lehet!

Mert nem elég, hogy az egyik ficakban ott pompázik a csatorna logója, az átellenesben meg az a Dunkin' Donuts reklám, most még a CELEB VAGYOK MENTS KI INNEN felirat + a visszaszámlálás is a pofámba vigyorog (vigyorgott? ha elkezdődik, eltűnik végre?)!

Az egy dolog, hogy ezt az egész celeb-szart mennyire kedveli vagy rühelli a néző, de az már a gátlástalanság netovábbja, hogy az RTL az összes többi műsorát (amit esetleg nézhetőnek ítélne az ember) hazavágja ezért az undorító, erőszakos promócióért.

Cseppet sem kedves RTL, nekem például hánynom kellett tőle végig, és egy kicsit sem keltette fel bennem a vágyat, hogy nézzem a műsort. Szerintem egyébként is teljesen debil az, akinek ez kellett ahhoz, hogy tudja, jön a következő szemét a képernyőre, de úgy látszik, célcsoport és promotáló most tényleg egymásra talált!

A Lipótot meg bezárják!...

Nem szeretnék a Tarka Magyar szervezői azt, ha október 4-i felvonulásukat a rendőrség – biztos, ami biztos alapon – kordonok felállításával védené.

Mi a szösz! - kapja fel a fejét a konvencionálisan gondolkodó magyar (tarka vagy nem tarka), hát mik ezek az emberek, veszélykeresők? Mazochisták? Hát nem tudják, hogy ma, Magyarországon, békés demonstrációt csak kettős fedezékben lehet megtartani?! Hát hiába repült annyi kockakő, Molotov-koktél, könnygáz és gumilövedék a pesti utcák fölött, nem tanultunk semmit?!

Hát nem, hál' istennek! Tiszta mázli, hogy van egy pár ember, aki minden rémisztő történés ellenére maradt fordítva bekötve, ők ha békés felvonulásra gondolnak, akkor tényleg békés felvonulásra gondolnak, nem hiszik azt, hogy normális dolog lenne lufikat meg virágot tartó kézzel masírozni plexi pajzsok és tomfák erdejében. Mert hát az egész éppen nem erről szól, sőt, éppen az ellenkezőjéről!

És talán tényleg van egy olyan foka a nyitottságnak, az erőszak elutasításának, ami ellen mégis erőszakkal fellépni annyira csúfos és hasztalan cselekedet, hogy azt magára valamit is adó ember, csoport nem vállalhatja fel. Hiszen tudjuk, Gandhit sem lehetett erőszakkal legyőzni, és a Brit Birodalom is nevetség tárgya lett, amikor erővel próbálta legyűrni azt, ami nem állt ellen az erőnek...

Szerencsére sokan átlátják ezt, olyanok együtt, akik egyébként más-más utcai gyűlésekre járnak, egymásnak esetleg homlokegyenest ellentmondó véleményeket hangoztatnak. Mert támogatja a Tarka Magyar gondolatát a Magadért Drogmentességet Védő Alapítvány és a Kendermag Egyesület, a Háttér Társaság a Melegekért és a Családok a Családokért Polgári Egyesület, és még ki tudja, ki mindenki!

Lehet persze mondani, hogy jó jó, de a Hatvannégy Vármegye ifjai meg a Gój Motorosok meg a MG meg a Magyar Önvédelmi Mozgalom meg a többi radikális vagy annak tartott csoport egy szóval sem jelezte, bármiképp is egyetértene a TM elveivel, vagy hogy tiszteletben kívánná tartani azokat. De ez – mondom én is – ne bátortalanítsa el azokat, akik szeretnének nekiállni a kordonok lebontásának, először is a belső kordonokénak! Rajta, vonulni kell az utcán, csak úgy, nem testőrök vagy rendőrsorfal fedezékében, különben ez a társadalom soha nem kászálódik ki abból a reménytelennek tűnő, elkeserítő állapotából, amiben ma leledzik. És ha valaki mégis erőt akarna felmutatni ott, ahol annak semmi helye nincsen, hát megvetés és nevetség legyen az osztályrésze!

Aszongyák, elindulnak a celebek a dzsungelba/be, hogy megküzdjenek az ottani lét megannyi viszontagságával! Bizonyára izgalmas intellektuális kaland lesz viaskodásukat figyelemmel kísérni, ugyanakkor szeretném, ha nem sikkadna el a rákosborzasztói Legnagyobb Tömbház közösségi televíziójának „Ki nem szarja le, hogy megdögölnek-e a celebek?” című játékos vetélkedője!

Válogatott csapat vesz részt a tusakodásban, hogy csak a legismeretlenebb neveket említsem: Süti bácsi a földszintről, Magdika, akit még a közös képviselő sem tudott beazonosítani, Csókáék legnagyobb lánya Panni, aki három éve költözött Lajosmizsére, vagy Kuki, akinek tetőkulcsa is van! Egyszóval, lesz min izgulni!

A játék lényege, hogy a résztvevőknek lehetséges élethelyzeteket mutatnak be, például egy olyant, hogy Győzikének az amazonasi mocsárban eltűnik a zebracsíkos kispárnája, és ezért csak nyugtalanul tud hálni! Ezután mindenki beállíthatja egy elektromos táblán – egytől-tízig – azt az értéket, hogy mennyire szarik Győzike kispárnájára. Miután a forduló az összes celeb egy-egy lehetséges szenvedését a játékosok elé vizionálta, kiesik az a versenyző, aki összességében a legnagyobb részvétet tanúsította.

A vetélkedőt az RTL, a csigatévé és a viasat összes egyaránt nem közvetíti, viszont a magyartévé sem, ezért csak a közösségi tévé hálózatán tekinthető meg, végeredményéről pedig Magdikánál lehet majd érdeklődni, ha sikerül tisztázni, ki is ő valójában...

Ritkán adatik meg az embernek, hogy két hírt időben és térben is olyan közel olvashasson egymáshoz, mint az alábbiakat, no meg hogy a friss, személyes tapasztalatát is hozzá tudja tenni!

Sokan sérülnek meg és dobják fel a pacskert a zebrák környékén, meg a bringások is gyorsan amortizálódnak – vélik az óberhén -, ideje hát, hogy a gyalogosok meg a kerékpárosok körmére nézzenek - olvasom. Októberben meg novemberben jaj lesz hát a renitenskedő láb- és drótszamár tulajdonosoknak, ha valami huncutságon kapja őket a közlekedési rend éber őre!

Ezzel szinte egy időben jelent meg egy másik hír, miszerint belterületen, kivilágított zebrán tolta át a bringáját az a szerencsétlen, akit egy autós halálra gázolt Környén.

Mondhatni persze, hogy mi köze a kettőnek egymáshoz, no de ott a személyes tapasztalat is tegnapelőttről: két személynek, akik két pici gyerekkel, már az úttesten toporogva akartak átmenni a zebrán, csupán a negyedik arra haladó autó volt hajlandó megállni. Gondolom nem csak velem esik ez meg rendszeresen, ahogy az sem, hogy kerékpárosként nekem kell megállnom a főútvonalon az elém kikanyarodó autó miatt, no nem mintha a vezető nem venne észre, észrevesz, persze, csak éppen levegőnek néz, ha nincs alattam négy kerék...

Miért van hát olyan érzésem, amikor a gyalogosok és bicajosok tervezett megrendszabályozásáról olvasok, hogy rendőrségünk ismét a legkisebb ellenállás és erőfeszítés mellett akarja demonstrálni, mennyire is figyel oda a közlekedésbiztonság javítására, nem is tudom... (Jut eszembe, még nincs egy órája, hogy az ablakon kinézve láttam, amint egy világos lila - ibolya? ciklámen? ezekkel mindig bajban vagyok - Nissan terepjáró lazán átgördült a a lakóházat a bevásárlóközponttól elválasztó zöldterületen - különben ugye, kerülni kellett volna -, majd eltűnt a parkoló forgatagában.)

Innen üzenem hát minden illetékesnek, mint egyszerű, mezei polgár, hogy köszönöm, nem vagyok sem vak, sem hülye, nem veszem be a kampánydumákat, mert látom, hogy az utakon kevés (sőt annál is kevesebb) a rendőr és a közterület-felügyelő, aki gatyába tudná rázni a sokszor minősíthetetlenül paraszt módon közlekedő (és parkoló) autósokat. Akik mellesleg a balesetek nyolctizedét okozzák.

Ha majd ebben lesz valami változás, inkább akkor tessék a gyalogosokat meg a bicajosokat fokozottan csesztetni, jó?!

Azt írja az elektronikus újság, hogy egy szegény ukrán anyuka olyasmire harapott a jégkrémben, amire igazán nem számított, egy használt óvszerre!

Na már most, a sztori mindenféle jelző nélkül is eléggé bizarr lenne, de ezzel a „használttal” már kifejezetten rejtélyes is lett! Mert ugye, a jégkrém csokibevonatú és sárgabarackízű volt, ami feltételezi azt, hogy a csemege kopogósra fagyva, kívül mélybarnán, belül halvány sárgás töltelékkel kínálta magát, akkor viszont honnan lehetett tudni, hogy "használt"? Mi különböztethette meg az ukrán anyuka számára (vagy a helyi újságíró számára) a gumiban esetleg talált krémesen hideg, kásás anyagot az édesipari remek egyéb összetevőitől? Remélem nem vádolták puszta feltételezés alapján a gyártót azzal, hogy „használt” óvszert dobál a keverődobba? Mert azért ez csúnya ferdítés lenne!!

Persze lehet, hogy a „használt” ebben a kontextusban csupán annyit jelent, hogy „a csomagolásától megfosztott”, akkor meg minek ez a patália? Az óvszereket minden bizonnyal nagy gondossággal, csíramentes környezetben, bőrbarát alapanyagokból gyártják, közelebbi kapcsolatba kerülni velük szinte javallott is az orvosok által!

A másik lehetőség, ami még szóba kerülhet, az viszont megmagyarázná az anyuka azonnali bizonyosságát a „használtsággal” kapcsolatban, és alátámasztaná sokak által talán túlzónak található idegenkedését a nyalakodástól, ez pedig az lehetne, hogy a primer felhasználó egy része bennmaradt a tasakban, és az így került feldolgozásra...

Summa summarum, nekem ez az ügy nem egészen tiszta, szeretném is megkérni a tisztelt újságírókat, hogy az ilyen fontos, közérdeklődésre számot tartó bulvárhíreknek legközelebb tessék alaposabban a végére járni! Lehet, hogy ez így jó volt Ukrajnában, de a mi kifinomult olvasási szokásainknak már nem felel meg! Na, hát csak azért!...

Családbarátnak hirdeti magát a Duna délelőtti magazinja, amiben az imént éppen arról értekezett Ciprusz Éva műsorvezető a meghívott vendéggel (akinek a nevéről sajna lecsúsztam), hogy vajon komolyan vehető-e az, hogy „Mondd meg a csillagjegyed, megmondom ki vagy”?

Az asztrológiát hivatásszerűen művelő fiatalember természetesen megnyugtatta Évát, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, legfeljebb a kóklerek állítják, hogy képesek ennyire szegényes információk alapján is „bejósolni” a frankót!

Az igazi, hozzáértő csillagjós (közbevetném, a vendég az asztrológiát egyenesen az egyetemen oktatná, például a pszichológiához társítva!!), szóval az igazi szakértő nem csupán a születési helyre és időre (óra, perc is!) kíváncsi, hanem az egyén sorsfordító élethelyzeteire, emocionális fejlettségi szintjére és még egyebekre is – tudhattuk meg. Csakis így fedhető fel az egyének személyes kapcsolata, függősége a kozmikus erők tekintetében! A köztévé közpénzen tartott közriportere eközben érdeklődő, megértő, elfogadó tekintettel bólogatott, hogy hát naná, tényleg, hogy mennyire igaza van!

Hát kérem, lenne még néhány további témajavaslatom a Duna TV illetékes szerkesztőségének! Folytathatnának például beszélgetést T. Jánossal, az OPNI egykori bennlakójával, „Hogyan fedeztem fel az örökmozgót?” címmel! Meghallgattathatnák a nézőkkel a guttamási Starlight diszkó go-go girljének hiteles beszámolóját arról, hogyan találkozott Elvis Presleyvel! Meghívott orvosszakértővel együtt vitathatnák meg, lehet-e H. Mária áttetsző bőrének az az oka, hogy apukája UFO volt, anyukája pedig szellem, ahogy állítja. Végül meghallgathatnák K. Jozefin beszámolóját arról, hogyan rúgták le a fejéről az auráját, amikor verekedés tört ki az Igazi Paranormálisok Országos Találkozóján.

...és még számtalan érdekes ötletem lenne arra az esetre, ha komolyan tovább szeretnék hülyíteni az eccerű tévénézőt, közcsatornán, közpénzből.

Hát igen, ez például egy elég nehezen megválaszolható kérdés: szabad legyen-e csuklyát vagy más, az arcot eltakaró holmit viselni tüntetésen és egyéb demonstráción?

Az utóbbi napok (évek) tanulságai alapján a balhézókat elítélő többség kapásból azt mondaná, hogy ne! A kő- és molotovdobáló kemény mag csuklyát, maszkot hord, utólagos azonosíthatóságuk nehéz, ne legyen hát szabad ilyen ruhadarabot használni! Emlegetik Dániát, Németországot és más helyeket is, ahol – állítólag – a „törvényen kívülre helyezi magát” az, aki így öltözködik egy tömegdemonstrációra. Lássuk hát az érveket pro és kontra!

Hogy a csuklya, kámzsa, maszk stb. célja az arc eltakarása, a felismerhetőség megakadályozása, mindenki számára nyilvánvaló. Ugyanakkor maga a rendőrség is azt állítja, hogy „a csuklyák tényleg megnehezítik a munkájukat, de ...vannak módszereik, amelyekkel be tudják azonosítani a randalírozókat”. Itt nyilván a demonstráció teljes ideje alatt és területén készített felvételek elemzésére (ruházat, kapcsolati kör stb. összevetése), illetve az egyéb antropometriai jellemzők vizsgálata jöhet szóba. No meg a téglák információi...

Vagyis, ha a rendőrségnek nem fáj, mi lehet vele a bajunk? Hát, hogy ijesztő! Minden érzékünk berzenkedik ellene!

Ezért is furcsa és bicegős kissé a TASZ érvelése a maszk mellett, hiszen egy korábbi állásfoglalásukban azt írták, hogy „az utóbbi időben felmerült sajnálatos események, így a Meleg Méltóság Menetének megtámadása és egyéb utcai randalírozások nem azért történtek, mert a jelenleg hatályos szabálysértési törvény és büntető törvénykönyv szerint ne lenne bűncselekmény a békésen tüntetők fenyegetése, a bennük való félelem kiváltása”. Márpedig (és ítéljen el érte, aki akar) bennem – ha valóban békés tüntető lennék – kifejezetten félelmet, fenyegetettségérzést váltana ki már csupán az is, ha mondjuk a vonulásom mentén üvöltöző, ökölrázó, maszkos emberek sorfala állna. Hát akkor, hol is van itt az engem megfélemlíteni akarókat hatályosan elítélő törvény?

Ugyanakkor egy EKINT által készített tanulmány egyrészről leszögezi, hogy törvényeink alapján az arc eltakarása egyértelműen befér a jogszabályi keretek közé, ezért tehát nem lehet elmarasztalni senkit, másrészt azzal érvel, hogy „az arc eltakarása szimbolikus eszközként funkcionál egy békés gyülekezés során”. És bizony, ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni!

Mert azt a lehetőséget ugyan nyugodtan kihúzhatjuk, hogy manapság, politikai állásfoglalása miatt valakit is direkt retorzió érne, de megnézném mondjuk azt a városházi (minisztériumi stb.) köztisztviselőt, aki arcát büszkén vállalva vonulna (bármelyik) kormány lemondását követelve, miközben munkahelyén ugyanannak (bármelyik) a kormánynak (kormányzó pártnak) a kinevezettjei regnálnak.

Hogy ez nem jó, az nyilvánvaló (mert mi köze is lenne a politikai irányultságnak mondjuk az építésügyben végzett szakmai munkához?), de hogy a helyi tévé beszámolói közt megjelenő demonstráció a karrier kárára lehet, az is nehezen lenne tagadható. (Ahogy mondjuk egy névtelen bejelentés mögött sem feltétlenül csak egy etikátlan seggfej bujkálhat, lehet az egy, a következményeket reálisan mérlegelő, de mégis etikusan viselkedni kívánó polgártársunk is!)

Vagy itt vannak mondjuk a melegek, a leszbikusok, a saját munkahelyük ellen demonstrálók, a szőkék, a frigidek, a műhiba miatt elmarasztalt orvosok, a kurvák, a félredugó feleségek, bárki, akinek oka és joga lehet tüntetni valami ellen vagy mellett, ugyanakkor nem kívánja felfedni személyazonosságát. Vagy itt vannak azok, akik éppen a megtorolható véleménynyilvánítások elleni tiltakozás okán, vagy egyéb indokból, abszolút jelképesen viselnek maszkot...

Mondhatjuk hát, hogy bár a maszkkal, arceltakarással kapcsolatban nem is indokolatlan averzióink vannak (ha vannak), maga az aktus valóban érthető és méltányolható lehet, nem is egy esetben. Kicsit hasonlít a dolog a „gyűlöletbeszédre”, amit ugye szintén nem kíván hallgatni épeszű ember, ugyanakkor nem nagyon található olyan módszer, csalhatatlan ítész, aki előre meg tudná mondani, milyen szavakat, milyen környezetben nem lehet használni. Mikor számít a „kötélre való” kimondása cinkos, haveri hátba veregetésnek, mikor az egyértelmű megvetés kifejezésének, és mikor lincselésre uszításnak? Ez sajna valóban csak utólag, a körülmények, a kinyilvánított vagy vélelmezhető szándékok ismeretében dönthető el. Ahogy az is, hogy egy maszkot, csuklyát miért is húzott a fejére valaki, valahol, valamikor.

Persze, mondhatjuk azt is, hogy egye fene, hadd fájjon csak a demokratikus alapjogok „ujja”, ha nem kell ráharapnunk a másikra, az utcai randalírozáséra, a dúláséra. Csak majd akkor se feledkezzünk meg erről, amikor éppen a mi jogainkért nem akarja az arcát, nevét, lakcímét adni valaki...

Hazamehet a Fekete Sereg vezérkara, és a rendőrség csak úgy, falusiasan tudja majd rajtuk tartani a szemét. "Jó napot, itthon teccik lenni?" - kopogtatnak be hozzájuk, és szól is majd magnóról, hogy "Jó napot, itthon vagyok, persze"!
Mert hogy háziőrizetes karperec (bokaperec, nyakperec, sósperec...) az nincsen, igaz, még csak évtizede (vagy régebb óta inkább) beszél róla mindenki, milyen okos dolog is az!
Megéri a svédeknek meg egyéb népeknek, hogy például a tyúktolvajokat nem a sitten őrzik, hanem hazaengedik, hadd gondoskodjon magáról a delikvens. Csupán mozgásában korlátozzák erősen, ülhet otthon meg járhat munkába, oszt' annyi. Aki többre vágyik, ne csibészkedjen. (Más kérdés persze, hogy nálunk lehetnek jócskán akár olyanok is, akik a börtön jótékony melegét, étkezéseinek rendszerességét nem cserélnék el a családi kalyiba létbizonytalanságára.)
De mindegy is, elvileg ez egy működő, okos rendszer lenne, nem hiába, hogy nem is sikerült igazságszolgáltatásunknak, büntetésvégrehajtásunknak eleddig átvenni. Mert egyébként bizonyára marha bonyolult projekt lehet, egy valamilyen helymeghatározó (amit a mobilhálózat, a rendőrségi hírközlési hálózat vagy valamilyen műholdas rendszer figyel), meg egy alkalmas, ezt befogadó és eltávolíthatatlan szerkezet.
Azt mondják, 2001-ben már vetítettek egyet, hogy ilyen majd nálunk is lesz, no ehhez képest telt el azóta hét év. Hét szorgos év, tele munkával, egyeztetéssel, rendszerintegrációval, adaptációval, komoly megvalósítási szándékkal, szakértelemmel, havi fixszel meg év végi prémiumokkal.
Persze azon se lehetne csodálkozni, ha már benn lenne az országban valahol 842 darab ilyen ketyere, a hozzájuk való, még kicsomagolatlan hardverekkel, mondjuk 110 V-os hálózatra. Vagy thaiföldi csuklóméretekre elkészítve. Vagy orosz utángyártásban, 16 kilós akkumulátorral szerelve. Lehet, valahol ott hever a rendszer a stadionok beléptető kapui mellett, mert ugyanaz a vállalkozás (vagy egy nagyon hasonló, csak piros emblémás) hozta be. Pedig mennyire kreatív is lehetne ez az egész!
Nyilván ennek a nyomkövető dolognak is megvan a szakmai felelőse, és létezik annak is felettese, egészen a szakminiszterig. Nyilván meg is vizsgálják majd, hogyan is jöhetett össze ez a blamázs. Legalább annyira, mint az előzőt. Meg az azt megelőzőt. Aztán majd jól nem hallunk róla...

Botondék házától alig pár békaugrásnyira voltak a város utolsó (vagy első, attól függ, honnan nézzük) házai, utánuk aztán már csak a rét következett. Jó volt ez persze, nagyon is jó, mert így Botond – ha kedve kerekedett – bármikor kiugorhatott szöcskenézőbe, vagy hozhatott a vödrében Anya virágainak vakondtúrás földet.
Persze volt ott más is, egerek, pockok, üregi nyulak, sünik, apró és nagy bogarak, fehér és tarka lepkék, pillangók, zümmögő poszméhek, hangyák és még ki tudja hányféle egyéb szerzet lakott a mezőn. Többségüket ismerte is Botond, jól megvoltak egymással, az állatok lassan megszokták, hogy a kisfiú ott sertepertél körülöttük, sokszor már elbújni sem jutott eszükbe, amikor meglátták.
No és persze ott volt még az ezernyi virág, kékek, sárgák, pirosak, fehérek és rózsaszínűek, ahány  féle, annyi szín, hogy a füvek és gyomok számlálhatatlanul sok zöldjéről ne is beszéljünk!
Szerette is mindenki ezt a rétet, egyik nap Botond (aki éppen a hátán heverészett, a felhőket bámulva) egyenesen a következő párbeszédet hallotta:
- Ej, Süni barátom, mit szólsz hozzá, micsoda pompás nap ez!
- Bizony Nyuszi, nagyon kellemesen süt a Napocska, és nézd csak azt a búzavirágot ott! Hogyan ragyog!
- Neki is biztosan jó a kedve, de hát milyen is lenne egy ilyen színpompás mezőn, ennyi tarka szomszéd közt?
- Igazad van Nyuszi, nekem is mosolyra szalad a szám ha körülnézek, azt hiszem, közel és távol a mi rétünk a legszebb a vidéken!
Hát, így diskuráltak az állatok is arrafelé.

Aztán az egyik nyári délutánon, amikor mindenki lustán sütkérezett tücsökzenére a napsütésben, hirtelen beborult. Csodálkozva nézett fel állat, vadon cseperedő napraforgó, mert szél nem lebbent, felhőt sem hordott az ég, hát akkor mi takarhatta el a Napot? Botond is a szeme fölé tartotta a kezét, úgy keresgélte a délutáni árnyék okát.
Egy ronda, pöffeszkedő, barna gomolyag, egy hatalmas, égi paca tolakodott a Napocska elé és fogta el a fényét. A pacának pedig nem csak hasa volt, hanem lába is, hosszú, a látóhatárig nyúló, bokája pedig egy távoli, irdatlan nagy kémény torkában tűnt el.
Abból a messzi gyárból nem is lehetett sokkal többet látni a rétről, mint ezt a kéményt, de eddig nem bánta senki, hogy ott van, hiszen csak bodor, fehér fellegeket eregetett. Azok is hamar eloszlottak mindig, nem volt sokkal több a mező állatai szemében, mint az erdőkerülő pipája, az is állandóan ontotta a füstöt, de ahogy jött, úgy el is szállt nyomban.
Ám ez most más volt. A gomolyag egyre terebélyesedett, egyre közelebb kúszott az égen, és valami  rossz, fullasztó szagot hozott magával. Olyant, amilyent még akkor sem érzett senki sem, amikor a békalencsés kis tavacskában a mező túlfelén nem maradt már víz, csak pár vödörnyi poshadt lé a keményedő iszap tetején.
De aztán vidám szellő támadt, meghintáztatta a füvet, megbókoltatta a fákat, felszökkent az égbe, és szétzavarta a bűzös pacát. Meg is feledkezett róla mindenki.

De a pacát nem lehetett teljesen elfelejteni, mert azon a nyáron egyre gyakrabban jött elő, újra és újra nyugtalanságot hozva a rét lakónak.
- Apa, mi az a ronda felhő ami a kéményből jön? - kérdezte Botond az egyik alkalommal.
- Tudod, az a kémény egy erőműé – felelte Apa -, és az erőműben mostanában valami vacakságot égetnek el. De reméljük, nem marad így sokáig, mert rengetegen vagyunk, akik tiltakoztunk meg szólunk ellene.

De a baj hamarabb következett be, egy borongós délutánon újabb barna gomolyag lebegett a rét fölé, és amikor éppen ott csüngött fölötte, a még magasabban hömpölygő felhőkből eleredt az eső. A vízcseppek a büdös paca egy-egy apró darabkáját magukkal sodorva zuhantak a földre, rá a virágok színes kelyheire, a füvek zöldellő szálaira.
Órákon át esett, és amikor Botond végre ki tudott menni a szabadba, a mezőn olyan látvány fogadta, amilyent még csak elképzelni sem tudott: eltűntek a színek a rétről!
Pontosabban, minden szál fű, minden virág, bokor, fácska, minden növény egyforma, lehangolóan ronda szürkésbarna lett, és a színekkel együtt eltűnt minden illat, minden vidámság is. Máskor, eső után megpezsdült a rét, előbújt minden állat, és izgatottan futkosott, ivott vagy javítgatta beázott fészkét, vackát, szaglászott, vizsgálódott. De most Süni és Nyuszi, meg a többiek is csak álltak szomorúan, úgy nézték, mi lett gyönyörű otthonukból.
- Jaj, jaj – szipogott Nyuszi -, mi lesz most? Hova tűntek a színek és hogyan szerezzük vissza őket?
- Nem tudom hova lettek – felelte tanácstalanul Süni -, és azt hiszem, vissza kellene festeni őket, mert a virágok nem tudják maguktól, hogy milyen színűnek kellene lenniük megint. Tudod, a virágok nem túl okosak.
- De hát ki győzné ezt festékkel meg ecsettel? - szólt közbe a bölcs bagoly, aki a nagy hírre előjött odújából, ahol rendes szokása szerint szundikált napközben.
Mindenki hallgatott, mert a választ nem tudta senki sem, és más javaslata sem volt egyik állatnak sem. Egyszer csak megszólalt Botond, aki eddig udvariasan a háttérben ácsorgott:
- Nekem van egy ötletem, hogyan lehetne megmutatni a virágoknak a színeket.
Nyuszi, Bagoly, Süni és a többiek is, az egerek, a pockok, az apró és a nagy bogarak, a fehér és a tarka lepkék, pillangók, a zümmögő poszméhek, a hangyák és még ki tudja hányféle egyéb szerzet, egyszerre fordultak Botond felé, aki ettől kicsit zavarba is jött, mert nem szokott hozzá, hogy ilyen nagy hallgatósága van.
- Van nekem egy barátom, Csongi, ő ejtőernyős, repülőből szokott kiugrani, aztán csak lebeg lefelé lassan, nézelődik, integet, zsinórokkal ide-oda irányítgatja magát, csuda látvány, mondhatom! Na, az ő ejtőernyője éppen olyan szép tiritarka, mint a mező volt, ha leszállna ide, és beborítaná vele a rétet, biztosan tudná minden virág, hogy milyennek kell lennie!
- Hm...hm... - hümmögött Bagoly.
- Khm...khm... - köszörülte a torkát Nyuszi.
- C...c... - cicegett Süni.
- Szerinted ez használna? - kérdezte meg végül Bagoly.
- Akár használhat is – felelte Botond. - De ha nem, mit veszíthetünk vele?
Így aztán meg is egyeztek, a rét lakói megbízták Botondot, hogy beszéljen Csongi barátjával, ugorjon rá a rétre, mutassa meg a virágoknak a színeket.

Néhány nap múlva a rét lakói és Botond is (no meg Anya, Apa és Dorka is, akik szintén nagyon kíváncsiak voltak) mind ott szorongtak a mező szélén, és az erősödő berregést hallgatták. Fenn, a magasban egy repülő közelített, hasában ott cipelte Csongit és a színes ejtőernyőt.
Botond a mező négy sarkán hosszú póznát szúrt a földbe, a végükre pedig ragyogóan fehér zászlót kötött, hogy jó messziről is könnyen észre lehessen venni, hova is kell ugrania a barátjának.
Egyszer csak a repülő oldalán sötét lyuk támadt. A résben apró alak jelent meg, aztán rögtön el is rugaszkodott a géptől, és zuhanni kezdett. Közelebb egyre közelebb ért a földhöz, majd hirtelen kinyílt az ernyő, és mint egy színes virág, lelassulva lebegett tovább a rét felé. A zöld kupolában sárga, korallpiros, ragyogó kék, narancsszín, fehér, rózsaszín foltok kavarogtak, olyan vidám és tiritarka volt az egész, mint a mező a nyár közepén, aztán Csongi integetett, meghúzott még pár zsinórt, és puhán földet ért a rét közepén. Ejtőernyője, mint egy pihepaplan, gyengéden borult rá a szürkésbarna világra.
Csönd volt, Botiék és Nyusziék is hallgattak, de mindenkinek a torkában dobogott a szíve az izgalomtól.
- Szerintem várjunk még egy kicsit – mondta Süni -, hadd jegyezzék meg a virágok alaposan a színeket. Tudjátok, nem túl okosak.
- Jó! - mondta Botond, és intett Csonginak, hogy még ne kezdje el összehúzni az ejtőernyőt. A tarka selyem lágyan hullámzott az enyhe szellőben.
Eltelt pár perc, és Botond végül bólintott a barátjának, így az ernyő lassan zsugorodni kezdett a rét fölött. Ahogy egyre nagyobb részt lehetett látni, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindenkiből: a mező virágai ismét színesen ragyogtak, a lapu, a vadzab, a papsajt, minden fűszál újra zölden pompázott!
A tücskök ünnepi ciripelésbe kezdtek, a katicák szárnyaikat rezegtették, a szitakötők nyaktörő műrepülő gyakorlatokat mutattak be, a pockok az egerekbe, Nyuszi rokonsága Süni családjába karolva táncolt, Dorka tapsolt, Botond pedig Csongit ölelgette. A rét visszanyerte régi színeit!

Ja, és szavamat ne tévesszem, a sok ember sem hiába tiltakozott, az erőműben többet nem volt szabad mindenféle vacakságot elégetni, a ronda barna gomolyagok, égi pacák örökre eltűntek a mező fölül.

Hiába is tagadnánk, Botond szeretett boltba járni! No persze nem mindig és nem mindenhova, de abba a hatalmas üzletbe, ahol egy sárga játékautó állt a bejáratnál, és ahol a megvadult bevásárlókocsival is találkozott, oda igen!
Mert ugye, a sárga játékautóba be lehetett ülni, pörgetni lehetett a kormányt, fel lehetett emelni a telefont, és fontos üzeneteket lehetett kapni meg küldeni. Ez pedig még akkor is remek mulatság volt, ha Anya, Apa, a Mama vagy a Papi nem dobott be a műszerfal kis nyílásába egy százforintost. Ha pedig mégis, hát akkor az autó még dülöngélni, berregni is kezdett, a duda meg hangosan szólt, amikor Botond megnyomta, szóval féktelen száguldássá alakult a dolog, mert a szerelőautónak ugye sietnie kell, de nagyon!
Meg aztán vásárolni sem volt rossz dolog, és bár tudta Botond, hogy minden pénzbe kerül, amiért aztán Apunak még egy picivel többet kell dolgoznia a munkahelyén, egy-egy csokis finomságnak, toroksimogató gyümölcslének soha nem tudott ellenállni... De a legnagyobb izgalmak akkor kezdődtek, amikor a Papival ráakadtak a megvadult bevásárlókocsira!

Mert, hogy szavamat ne tévesszem, a hatalmas bolthoz hatalmas bevásárlókocsik is dukálnak, ott állt mind, kinn a parkolóban, görbe tető alá gyűjtve. Azokból lehetett egyet-egyet kiválasztani, aztán betolni az üzletbe. Igaz, egy darabig remek, kisautós bevásárlókocsik is voltak, addig mindig azokat választotta Botond, de aztán sorban elromlottak, eltűntek a bejárat mellől.
Maradtak hát a nagy, ide-oda forgó kerekű, öblös drótkocsik, szerencsére mindegyiken ott volt a sofőrülés (amit a felnőttek nagyon tévesen „gyerekbeülőnek” hívtak), igaz, ezekből nehezen lehetett kormányozni, mert unos-untalan hátra (illetve előre) kellett pillantgatni. No, de ha az embernek szerencséje van, akkor – ahogy kiderült - kifoghat egy megvadult bevásárlókocsit is!

Amikor először találkozott ilyennel, éppen a Papival jártak ott, és bizony meg is ijedt egy kicsit Botond, mert alighogy elhelyezkedett az ülésében, a kocsi hirtelen meglódult!
- Mit csinálsz Papi? - kiáltott Boti megszeppenve, amikor a Papinak végre sikerült visszafognia a száguldást.
- Én ugyan semmit! - felelte az, feje búbjára tolva nyári kalapját. - Egyszerűen megvadult ez a kocsi, vagy mi történt... Jó lesz vigyázni vele!
Botond alaposan megkapaszkodott hát, és lefelé pillogva, mustrálni kezdte ezt a rendellenes viselkedésű járművet. Ránézésre nem volt rajta semmi különös, ugyanúgy nézett ki, mint a többi, de ahogy gurult, az fura volt. Érezni lehetett, hogy néha felgyorsul egy kicsit, de a Papi mindig erősen tartotta, vagy ahogy kiszabadult a kezéből, pár nagy lépéssel mindjárt mögötte termett és elkapta. Egészében, inkább mulatságos volt ez így, mint ijesztő, egy perc múlva már nevetve kiabálta Botond: Papi, Papi, megint megvadult!

- Vajon miért csinálta ezt a kocsi? - kérdezte Botond hazafelé, de Papi csak a vállát vonogatta. - Legközelebb is ezzel megyünk? - kérdezte még, de az csak annyit felelt, hogy meglehet, ha szerencséjük lesz, mert szerinte azért a vad bevásárlókocsikból nem lehet olyan nagyon sok.

Aztán úgy esett, hogy már másnap megint lemehettek a boltba, és Botond persze már messziről vizsgálódni kezdett, vajon látszik-e valami nyugtalanság egyik-másik kocsin, de azok olyan szelíden álldogáltak a helyükön, mint a legelésző birkák.
- Majd meglátjuk! - mondta Papi, mintha kitalálta volna a gondolatait. - Lehet, hogy találunk egyet.
De azután nem történt semmi egészen addig, amíg a tágas előtérbe nem értek és a kocsi hirtelen meg nem pördült! Nem csupán meglódult, ahogyan előző nap, hanem szabályosan körbefordult, gyorsan, mint a körforgós, beülős játék, amit nemrég az egyik régi játszótéren találtak, és Botond is ugyanúgy nevetett és kapaszkodott, mint ott.
- Hú, az anyját! - fújt egy nagyot Papi, amikor sikerült elkapnia a kocsit. - Ez még engem is meglepett, olyan gyorsan csinálta!
- Ez is vad? - kérdezte Botond izgatottan, és a Papi bólintva felelte: Kétség sem fér hozzá!
Miután a kocsi még jó párszor megpördült benn a boltban is, és Botond kedvére kimúlatta magát a nagy forgásban, meg azon, hogyan igyekezett Papi megfékezni a rendetlenkedő járművet, megkérdezte tőle kifelé menet:
- De tényleg, miért ilyenek ezek?
- Én nem tudom – felelte az, aztán ahogy körülnézett, megakadt a szeme egy narancssárga ruhás bácsin, aki a messzi tetők alól gyűjtötte össze a kocsikat, hogy azok az érkező vásárlók keze ügyében legyenek. - De mindjárt megkérdezem valakitől, hogy ő nem hallott-e valamit?
A papi megkérte Botondot, hogy maradjon a kocsi mellett (ami már egy ideje nyugodtan álldogált, nem is próbálkozott a pörgés-forgással), amíg ő beszél a tologatós bácsival. Oda is ment hozzá, váltottak pár szót, aztán a Papi visszajött.
- Na, tudja? - kérdezte Botond izgatottan.
- Tudja bizony! - felelte a Papi. - Gyere, neked is elmondja.

Ahogy odaértek, a narancssárga ruhás férfi Botondra mosolygott, aztán bele is kezdett a történetbe:
- No, hát az úgy volt – már ha a vad, futkosós meg pörgő-forgós kocsik dolgára vagy kíváncsi -, hogy járt itt a bevásárlóközpont mellett egy vurstli, alig egy hónappal ezelőtt. No, abban a vurstliban volt mindenféle csuda dolog, céllövölde, hajóhinta, ugrálóvár, meg persze körhinta és dodzsem is. A körhintában volt ló, motorbicikli, vitorláshajó meg autó is, a dodzsemben meg annyi kocsi, hogy a két kezeden sem tudnád megszámolni. De az egyik éjszaka szörnyű vihar érkezett, a szél olyan vadul fújt, hogy a zászlókat mind letépte az egész városban, az öreg házaknak leszakította a tetejét, és minden a feje tetejére állt, amerre csak néztél. No, ez a vihar volt az, amelyik összedöntötte a dodzsem sátrát is, a lehulló fémgerendák és csövek pedig úgy tönkretettek két dodzsemautót, meg a szomszédban álló körhinta egyik kocsiját, hogy azokat már nem lehetett megjavítani. Akkor a vurstli gazdája megkérdezte az üzlet gazdájától, hogy itt hagyhatná-e az összezúzott járműveket, amiknek már nem tudja hasznát venni. Hátha az tud velük mit kezdeni. A bolt gazdája pedig azt felelte, hogy persze, ő majd szétszedi, áthajlítgatja mindegyiket, kereket tesz rájuk, jók lesznek azok bevásárlókocsinak! Hát, így esett, hogy most van pár olyan kocsija a boltnak, amelyek régen egy vurstliban futkároztak körbe-körbe, pörögtek, forogtak, ütköztek a többivel, és bizony nem felejtették még el a régi életüket! Ezért aztán, ha egy kisgyerek ül beléjük, újra rakoncátlankodni kezdenek, olyanok lesznek, mint a megvadult csikók. De én azt hiszem, félni egyáltalán nem kell tőlük, biztosan nagyon vigyáznak az utasaikra, hiszen ezt tették előző életükben is, a vurstliban.
Azzal a tologatós bácsi barátságosan bólintott, és újra a kocsik rendezgetésébe kezdett.

- Ez egy jó történet! - bólogatott Botond, amíg hazafelé tartottak. - Jó, hogy azokból a kisautókból meg a körhintából bevásárlókocsit hajlítottak, igaz? Nekik is jó, mert vadulhatnak, meg nekem is, mert játszhatok velük, érted?
- Értem, persze, hogy értem! - felelte a Papi, és jókedvűen mosolygott a vicces szakálla fölött.

A velencei erdőben (ez a Velence nem a messzi város, ahol az emberek csónakkal járnak az utcán, hanem a közelebbi, a Velencei-tó melletti), szóval a velencei erdőben minden évben a repülőverseny volt az ott élő állatok számára az egyik legizgalmasabb rendezvény! Ezen a napon az erdő madarai mind bemutatták, hogy mit tanultak, mit tudnak, milyen kunsztokra képesen fenn, a felhők közt, hogyan tudnak fordulni, zuhanni, felemelkedni, bukfencezni, bucskázni. Készült is rá mindenki, de nagyon!
Így volt ezzel Bonifác a rigólegény is, akinek mióta a tojásból kikelt, ez a nyár hozta el az első versenyt. Bonifácról nemcsak a szülei meg a testvérei, hanem a barátai meg a szomszédai is (akik gyakran látták gyakorolni) azt gondolták, akár meg is nyerheti az ez évi viadalt, olyan ügyesen repült, cikázott a levegőben. Ő maga is bízott ebben, de persze gyakorolt is szorgalmasan, minden délután kiszállt a közeli mező fölé, és egyre csak edzett.
- Ugyan, Bonifác – csivitelte neki nem is egyszer a mamája -, nem viszed te túlzásba ezt a sok gyakorlást? Miért nem mész inkább a barátaiddal kukacot, bogarat kutatni, tömd már meg a hasad rendesen, ne mindig csak a repülőizmaidra gyúrjál!
De Boni (a legtöbben csak így hívták) erre csak nevetett, és azt felelte, hogy neki nincs jobb mulatság az edzésnél, meg annál, hogy lapos, erős hassal bukfencezik a levegőben, amíg mások csak nyögve tudnak megfordulni.

Így telt tehát a kis rigó élete napról napra, hétről hétre, de aztán az egyik szerdán másképp alakultak a dolgok. Ezen a napon Bonifácon kívül három rosszcsont suhanc is a mező felé tartott, zsebükben csúzlival!
Hogy nem tudod, mi az a csúzli?
Hát kérlek, a csúzli az egy alkalmas, kettéágazó faág, az ágakra kifeszített gumiszalag és a szalagra fűzött kerek bőrdarab, amibe kavicsot lehet fogni. Ha a csúzli szárát a kezedbe fogod, a bőrbe pedig kavicsot szorítasz és a másik kezeddel kihúzod a gumit, jó messzire és jó erősen el tudod röptetni a követ. Ha pedig jól célzol, akkor összetörhetsz vele egy üveget is, esetleg felboríthatsz egy konzervdobozt, vagy lelőhetsz egy fenyőtobozt a fáról. Szóval a csúzli igazából fegyver, de olyan, amilyent a gyerekek is el tudnak készíteni, és amit használni is tudnak. A csúzli veszélyes, gonosz jószág is lehet, ha butaságot csinálnak vele, és bizony a gyerekeknek gyakran jut az eszükbe butaság is...
Ez a három kis rosszcsont is éppen azon törte a fejét, hogy ők, mint igazi, Nagy Vadászok, már valamilyen komoly zsákmány után is nézhetnének, lőhetnének végre már VALAMIT! Így aztán, kaviccsal a csúzli kosarában értek ki a rétre, készen arra, hogy kilőjék a követ ha nyuszit látnak, vagy akár pockot, egeret, fácánt. De bizony, ezek a jószágok már jó előre meghallották a magas fűben csörtető legényeket, és elbújtak, meglapultak, dehogy dugták volna ki az orrukat is!
De nem így Bonifác! Ő fenn szállt, önfeledten keringett a levegőben, és amikor a három gyereket meglátta, eszébe sem jutott, hogy csúzlit foghatnak rá. Sőt, éppen hogy arra gondolt, örömet szerez nekik, ha a fejük fölött mutatja be mit tud, micsoda ügyes rigólegény is ő!
De a kölykök bizony másképp vélekedtek, Bonifácban nem a légi artistát, hanem csak a röpülő célpontot látták! Rögtön készenlétbe is helyezték a fegyvereiket, amint Bonifác megjelent fölöttük, és aztán egyszerre lőtték ki a köveket. Hát, azt meg kell mondjam, tényleg jól céloztak ezek a fránya kis suhancok, ketten is eltalálták, mégpedig ugyanazt a szárnyát, így szegény Bonifác törött csonttal, pörögve hullott alá az égből...

Szerencsére jó messze esett le a rosszcsontoktól, így aztán hiába verdesett szegény a magas fűben, mégsem találták rá, és egy idő múlva el is mentek. De ez még kevés lett volna ahhoz, hogy egy törött szárnyú, apró madár életben maradjon a hatalmas mező közepén - hiszen róka, nyest, héja, sikló, mind ilyen falatra vágynak -, Bonifác szerencséjére azonban éppen akkor ért oda Botond, a kisfiú, aki nem messze lakott, és aki virágokat gyűjtött, hogy lepréselje és albumba ragassza azokat. Botond, amint rátalált Bonifácra, rögtön tudta, hogy komoly baj lehet, ezért amit addig gyűjtött virágot, mind kiborította a földre, aztán pár marék fűvel kényelmes fészket formált a batyuja mélyén, és belehelyezte a kis rigót.
Mire Botond hazaért, Apa is otthon volt már, és rögvest be is indította az autót, hogy amíg Anyu Dorkára vigyáz, elvigye őt és Bonifácot az állatorvoshoz. A rendelőben a doktornéni megvizsgálta Bonifácot, azután vékony, könnyű sínt helyezett a szárnyára, és amit a testéhez rögzített.
Két hét múlva lehet visszajönni vele – mondta -, addigra biztosan összeforr a csont, és Bonifác megint repülhet!

A kis rigónak jó dolga volt Botondnál, aki egy kényelmes kalickát szerzett neki, és szorgalmasan etette az állatkereskedőnél vásárolt nyüvekkel, rovarokkal, gilisztákkal. Egy baja volt csak, mégpedig az, hogy éjjel-nappal a versenyen járt Bonifác esze, azon, hogy vajon meggyógyul-e és kiszabadul-e időben, elindulhat-e a repülőnapon, és hogy vajon mire mehet ezzel a hosszú kihagyással?
Látta Botond is a kis madáron, hogy bár szépen gyógyul, a kedve mindig borús, és törte is a fejét, hogy vajon mi lehet Bonifác rossz kedvének az oka. Aztán hirtelen világosság támadt Botond kobakjában, egy pillanat alatt rájött: Bonifácnak nem hiányozhat más, mint a repülés!

Eltelt egy nap, aztán még egy, és Botond egyszer csak azzal állt Bonifác elé, hogy...
- Kis madaram, jó hírem van neked! Repülni fogunk!
Bonifác hegyezni kezdte a fülét (ami egyébként madaraknál nem igen látható).
- Van egy ismerősöm, Máténak hívják, ő pilóta, és egy repülőversenyre készül a Duna fölött. Elvisz bennünket holnap, mit szólsz hozzá?
Mit szólt volna, persze, hogy örült a rigólegény, hiszen nem volt levegőben már több, mint tíz napja, izgatott csiviteléssel adta hát Botond tudtára, hogy alig várja az indulást.
Máté repülője csuda szép volt! Piros volt és sárga, de volt benne fehér és zöld is, az orrán nagy és erős propellerrel, és úgy csillogott, mint a kőrisbogár háta. Bonifác, akit Botond egy kalickában hozott el az útra, csak ámult-bámult, micsoda remek masina!
No és nem csak szép volt, hanem erős is, ez rögtön kiderült, ahogy Máté beindította a motort, és a repülő sebesen gyorsulva elkezdett gurulni, aztán felemelkedett a levegőbe. Egykettőre ott repültek a bárányfelhők hasa alatt, és mire Bonifác kettőt pislogott, már a Duna csillogó szalagja is feltűnt lenn, a mélyben.
Hogy Máté ügyes pilóta, azt is megtudhatta Botond és Bonifác, mert amint a folyó fölé értek, oda, ahol a repülőverseny lesz, kezdetét vette a bemutató! Meredeken fölfelé emelkedtek, azután hirtelen elkanyarodtak jobbra, utána meg lefelé fordult a gép orra, és spirálisan pörögve zuhantak a föld felé, de csak azért, hogy kellően felgyorsulva, Máté ismét megemelje a repülőt, egészen addig, amíg a gép hasa a felhők felé fordult, és ők fejjel lefelé igyekeztek óriási kört rajzolni az égre.
Így ment ez – kis pihenőkkel, amikor egyszerűen csak röpködtek - majd' egy óra hosszat, és bizony nem csak Botond, hanem Bonifác is figyelt nagyon, mert rájött, hogy itt ő egészen új dolgokat tanulhat!...

Eltelt a két hét, pár nappal több is, amikor Botond – most Anyuval és Dorkával – megint az állatorvosi rendelő ajtaján kopogtatott. A doktornéni levette a sínt Bonifácról, megmozgatta, megvizsgálta csontjait és izmait, majd kijelentette: a kismadár meggyógyult, egy-két nap múlva, ha már megszokta, hogy ismét szabadon mozog a szárnya, el lehet engedni!
A mezőn – ez egy szombaton történt – az egész család ott volt, Anya, Apa, Dorka és Botond is, no meg Bonifác is persze, egy kalickában.
- Hát, kis barátom, itt az idő – mondta Botond -, indulhatsz haza. Sok szerencsét, és vigyázz magadra!
Ezzel kinyitotta a ketrec ajtaját, Bonifác pedig pár rövid ugrással kinn termett, és felszökkent a levegőbe. Leírt egy kört a mező fölött, azután hazafelé vette az irányt.

Egy hétig nem történt semmi, Botond nem látta Bonifácot (pedig gyakran leste az eget), aztán vasárnap a kisfiú arra ébredt, hogy valami zörög az ablakpárkányon. Kinyitotta a szemét, és nem mást pillantott meg, mint Bonifácot, amint valamit elrendezget maga előtt, azután a csőrével – mintha köszönt volna – megkocogtatta az üveget, és elröppent.
Botond kíváncsian kibújt az ágyból, és csak úgy, pizsamában, papucsban kiment a házból (muszáj volt, mert szúnyogháló volt az ablak keretére ragasztva), megnézni, mit hagyott ott a barátja. Egy gyönyörű, hatalmas, fénylő makk volt, olyan szép és hibátlan, amilyent Botond még nem látott. A makkon, éppen a közepén, egyetlen, szabályos szélű lyuk volt, kalapja alatt pedig vékony inda volt átfűzve, így aki akarta, a nyakába is akaszthatta.
Próbálta kitalálni Botond, mi lehet ez, és miért kaphatta, de nem tudta. Én persze elárulom neked, hogy a makk az erdei repülőverseny első helyezettjének járó kitüntetés volt, amit Bonifác a zsűri egyhangú szavazata alapján kapott meg! A rigólegény olyan kunsztokat mutatott be a levegőben, amilyeneket a velencei kerek erdőben még senki nem látott, persze nem is járt közülük még senki a Duna fölött, egy versenyrepülő pilóta edzésén...
Botond végül aztán a nyakába tette a makkot, és visszabújt az ágyba. Jót aludt még reggeli előtt, és álmában – erre jól emlékezett akkor is, amikor felébredt – ott szállt, keringett a mező fölött, a bárányfelhők és a simogató Nap alatt, akár egy szabad, vidám madár!

Barátfülszöveg

Köszönet Botondnak, aki nélkül ennek a mesesorozatnak nem álltam volna neki. De Botond bizony kikövetelte a maga meséit, mégpedig olyanokat, amelyekben nem tündéreknek, manóknak meg sárkányoknak kellett szerepelniük, hanem világgá kóborolt pólóknak, valamilyen esőejtőnyöknek meg hasonló csudáknak. Mit volt mit tenni, ki kellett találni a meséket, és egyik-másik olyan jól sikerült (gondoltam én), hogy elkezdtem leírni azokat. Egészen pontosan a Pólós Potyka volt az első, ami megörökítésre került, legyen hát itt is a címadó, az első mese ez!


Pólós Potyka

Volt egyszer egy szegény ember, akinek tényleg nem volt semmije sem a magán hordott ruhán kívül, se háza, de még lakása sem, sőt még albérletre sem futotta a pénzéből, ott aludt hát, ahol tudott. Ha jó volt az idő, akkor a szabadban, valahol egy bokor alatt, ha rosszabb volt, akkor egy elhagyatott fészerben, esetleg behúzódott valami lépcsőházba ha tudott, vagy pedig elment a szegények szállására, ahol ingyen kaphatott tetőt a feje fölé.
Mondom, nem volt semmije sem, és ott aludt, ahol tudott, pedig nem volt ő sem nagyon lusta, sem nagyon ügyetlen, csak hát így hozta a sors: amikor gyerek volt, nem szeretett tanulni, nem bíztatta rá az apukája, anyukája sem, és nem is segített neki senki, hamar elment hát a kedve a betűvetéstől. Ezért aztán még olvasni se tanult meg igazán. Nem is értett jól semmilyen munkához sem, így csak ritkán tudott dolgozni, akkor is kevés pénzért, meg hát sokszor be is csapták, nem kapott az elvégzett dolog után eleget, csak filléreket.
De hiába volt ilyen sanyarú a sora, mégis mindenki kedvelte őt (már a hasonló, szegény emberek közt), mert általában jókedvű volt, viccelődős, jól telt mellette az idő. Ha feltűnt zöld rövidnadrágjában és mindig kényes gonddal rendben tartott pólójában, már előre mosolygott, aki látta, és messziről integetett neki.
Bizony, a pólója és ő elválaszthatatlanok voltak, egy ágaskodó, piros paripa volt rajta, azt a szegény ember gyakran nézegette, még ha ő csak fejjel lefelé is láthatta ilyenkor. Nem is hívták másképp a barátai és ismerősei, csak úgy, hogy Pólós Potyka. Hogy Potyka miért lett, ne kérdezzétek, biztosan szerette a halat, különösen a pontyot, vagyis a potykát. De ez egy másik történet...
No, történt egyszer, hogy Pólós Potyka munkát kapott egy fél napra, kapálnia kellett egy szőlőben, ami bizony kemény dolog, főként ha még a Nap is tűz, nem csoda hát, hogy kora délutánra jól el is fáradt. Miután megkapta a kevéske pénzt a kapálásért, meg a tányér jó levest, nagy karéj kenyeret, először is belakott, mint a duda, azután pedig elballagott a kedvenc parkjába, gondolta keres egy árnyas bokrot, lefekszik alája és alszik egy hatalmasat. Mert hidd el, ebben Pólós Potykának igaza van, nincs is jobb dolog, mint egy félnapi fárasztó munka és egy jó ebéd után elheverni a zöldben és horpasztani, amíg a Nap le nem hanyatlik...
Ahogy határozott, úgy is tett, de mert nem akarta, hogy a pólója fűfoltos legyen, levetette, és maga fölé akasztotta egy ágra. Hadd szellőzzön az is – gondolta -, aztán ledőlt, és egy perc múlva már úgy húzta a lóbőrt, hogy a madarak hanyatt-homlok menekültek el a szomszéd fáról, volt, amelyik még a fészkét is magával vitte!
Aludt, aludt Pólós Potyka, egészen addig, amíg a délután hűvösödni nem kezdett, akkor felébredt, és első mozdulatával a póló után nyúlt, de bizony hiába! Amíg ő békésen horkolt, valaki fogta és ellopta az ő egyetlen, kedvenc, világszép, féltve őrzött és gondozott pólóját! Lett is nagy rohangászás ebből, a parkban fel, aztán le, hosszában, azután keresztben így, keresztben úgy, de bármerre is futott Potyka (már nem mondhatjuk, hogy Pólós, mert hát nem volt meg a pólója), nem talált senkit és semmit. Végül nagyot sóhajtott, eldörgölt egy könnycseppet a szeme sarkában, és elindult, hogy megkeresse a barátait.
- Hát veled meg mi történt Pólós Potyka? - kérdezték azok, amikor rájuk talált. (Ők még pólósnak hívták, mert nem tudták azt, amit mi már igen, hogy nem volt meg a pólója.)
- Ne is mondjátok! - felelte. - Valami csibész ellopta a pólómat, amíg aludtam! Nem láttátok valakin az én ágaskodó, piros paripámat?
De mindenki csak sajnálkozva ingatta a fejét, nem látták a pólót senkin sem. Végül aztán egyikük adott Potykának egy lestrapált trikót, szegény kénytelen volt azzal beérni, mert hát félmeztelenül csak nem járhat az ember, felnőttek közt az utcán, ez nem illendő!
Bizony hiába, hogy csak egy póló volt az, amit Potykától elloptak, attól a naptól már nem volt olyan jó a kedve, nehezebben jöttek a viccek, a többiek gyakran kapták azon, hogy csak bámul a semmibe szomorúan, bizonyára azon gondolkodott, merre járhat most az, aki az ő egyetlen, kedvenc, világszép, féltve őrzött és gondozott pólóját hordja...

Hát én elmondom nektek, merre járt!
Először is tudnotok kell, hogy az a póló nem egy közönséges póló volt, hanem egy olyan, amelyik legalább annyira szerette Pólós(?) Potykát, amennyire az őt! Szerette bizony a gazdáját, mert hát hiába volt az szegény, mint a templom egere, ha foltot látott rajta, rögtön kimosta tiszta vízzel vagy egy darabka szappannal, ha elfeslett valamelyik varrás, rögtön megöltötte, ezekre a dolgokra Pólós(?) Potyka soha nem sajnálta az időt vagy a forintjait!
Ezért aztán, amikor a tolvaj felvette a pólót, az mindjárt szorongatni kezdte! Szorított a póló nyakban, hónaljban, szorított pocakban, a tolvaj hiába húzogatta, nyújtogatta, csak nem akart kényelmes lenni, pedig ránézésre éppen az ő méretének kellett volna lennie!
- Ej, te! - mordult rá. - Hát ez meg mi akar lenni?! Mért szorongatsz engem, nem lesz ennek jó vége!
Nem is telt el, csak két nap, és a tolvaj meg is szabadult tőle, elcserélte az egyik komájával egy pakli cigarettára. De az új gazda sem járt jobban, mert a póló emlékezett Potykára, nem akart máson lenni, különösen olyan emberen nem, aki csak akkor fürdik, amikor az eső végigver rajta, hát szorongatta, kínozta ezt is. Hiába vette az le és nézegette, hogy hát ő ebbe a pólóba akár kétszer is beleférne, amikor visszabújt beléje, már a fülét is alig tudta áttuszkolni a póló nyakán, annyira szűk lett egy pillanat alatt! Elhagyta hát ez is, odaadta egy piaci büfésnek egy tál mákos tésztáért. De biz' az se hordhatta sokáig a pólót, annál inkább sem, mert ő meg le is csöpögtette pörköltszafttal, amit a póló ki nem állt! Utálta magán a pörköltszaftot, hát akkorát szorított a büfésen, hogy az mindjárt eldobott tányért, kanalat, annyi lett az ebédjének! Oda is adta a pólót azonnal az egyik kifutófiúnak, tudjátok, az ilyen kölykök ott sertepertélnek az ilyen vásári, piaci sokadalmakban, el lehet ugrasztani őket ide meg oda, ha a fontosabb emberek nem érnek rá kolbászért vagy sörért sorba állni.
No, ez a legény tulajdonképpen akár jó gazdája is lehetett volna a pólónak, ha az nem emlékezett volna még mindig olyan jól az ő Pólós(?) Potykájára, akivel akkora utat bejártak már. Hiába vigyázott a legény amikor szerelni kellett, hogy be ne olajozza a pólót a biciklilánccal, hiába hajtotta félre a tüskés ágakat, ha levágta az utat a házuk felé, a póló csak szorongatta őt is, no nem olyan vadul, mint a többieket, csak úgy szelíden, de szorította, vegye már le, hadd kerüljön ő vissza a régi jó gazdájához!
Így aztán pár nap múlva, amikor a legény éppen egy parkon kerekezett át és a póló megint szorított egyet derékban, a fiú megállt és kibújt belőle.
- Hát póló, én nem tudom mit akarsz – mondta neki -, de látom azt nem, hogy én viseljelek. Akkor pedig keressünk neked új gazdát!
Ezzel körülnézett, de bizony minden fiú és férfi, akit látott, szép inget, pólót viselt, a lányok, asszonyok pedig tarka nyári ruhákat hordtak. Egy, csak egyvalaki volt a parkban, akire ráfért volna egy új póló. Az az ember egy bokor tövében szunyókált, és nem viselt mást, csupán egy viseltes trikót a zöld rövidnadrágja fölött.
A fiú lefektette drótszamarát a földre, és halkan odalépdelt a bokorhoz. Egy kicsit elnézegette a csöppet szomorkás arcú, alvó férfit, aztán a pólót a fölé benyúló ágra akasztotta. Mosolyogva ballagott vissza a biciklijéhez, és nem tudta miért, de nagyon úgy érezte, hogy ennél jobb választása nem is lehetett volna!

Olvasom a Kreatív egy régi hírében, hogy ketchupreklám volt a próbafeladat, amit törekvő ifjoncokra mértek. Ez velem is megtörtént, hát itt az a kettő, amit (a nullához közeli photoshop tudással) extra csípősre elkövettem. Ha a márkanév vagy a szlogen kéne valakinek, eladó. :)

Weiszdorn Róbert az az ember, aki a móri bankrablás elkövetői közül még életben van. Vele készített riportot a Fejér Megyei Hírlap. Aki olvassa, hányingere lesz tőle.

Mert arra persze lehetett számítani, hogy Nagy László (a másik elkövető) halála után az jön, hogy mindent ő csinált, W.R. tulajdonképpen úgy jött az egészbe, mint Pilátus a krédóba, ő csak némi aprót akart beváltani, és teljesen meglepte a másik erőszakossága. De hogy ezt a FMH is beszopja, könnyes szemű, megvezetett és megtört, majdnem áldozatot farag belőle, azt azért nem gondoltam volna! (Ahogy Jóska bácsi a mezőgazdasági repülőben, hogy a sok húgy és szar, ami az első pár dugóhúzó alatt kijött belőle, a bukófordulóban még a nyakába is folyik.)

Szegény ember! Pánikban húzta meg a ravaszt, és persze azt sem látta igazából, hogy a biztonsági őr összerogyott volna, sőt lehet, hogy az a csúnya bácsi, aki megmurdelta magát a sitten, igazából az lőtte agyon! W.R. csak összefestékezte a biztonsági kamerát (ami, így visszaemlékezve biztosan megborzongatja még ma is), kiakasztott egy megtévesztő táblát az ajtóra, és kedvesen, udvariasan elirányította a betérni igyekvő kuncsaftokat. Hogy az a durva lelkű N.L. közben mit tett odabenn, arról neki fogalma sem volt! Utólag meg főként borzasztó volt még csak hallani is tőle a bestiális tettről, szóhoz sem jutott W.R. egészen a lebukásáig...

W.R. egyébként is csendes, rendes, fegyelmezett ember benyomását kelti az újságírókban, és még azt is megtudhatjuk róla, hogy olvas, rajzol, sokat gondol a családjára, kitartanak mellette szülei és barátai, elkeseríti, ha a bizonyítékok vagy a tanúvallomások ellentmondani látszanak az ő alapjában véve elhanyagolható szerepének, és persze ezerszer eszébe jut, hogy miért is engedett a halálosan erőszakos N.L. kényszerének és zsarolásának... Komolyan mondom, könny szökik a szemünkbe, ha az ő viszontagságairól olvasunk!

Hát kérem, sírhatunk mi, mint a fürdős kurvák, hogy hát micsoda állapotok uralkodnak itt, ha már a média sem tudja, merre áll arccal!

Azon például, hogy a feltételezett(!!!) csibészeket uramozzák, és hogy számos módon védi jogaikat a törvény, azon kevesebbet kéne keseregni, mert az az ártatlanság vélelmének és a jogbiztonságnak elengedhetetlen része, bárki lehet rosszkor, rossz helyen, félreérthető helyzetben. Azon, hogy jelenlegi törvényeink mennyire felelnek meg az emberek igazságérzetének, már lehetne többet is rágódni, hisz a többszörösen visszaeső, rajtakapott besurranó tolvajt tán tényleg nem kéne huszonöt nap közmunkával elengedni a bíróságról. De azzal, hogy egy nyolcszoros rablógyilkosság egyik elkövetőjét (tettesét, bűnsegédjét, bűntársát, tudom is én, mi a hivatalos státusza) csupán az olvasmányosság kedvéért úgy állítsuk be, mintha ő is csupán egy lenne közülünk, gyönge, megtévedt, gyarló de szánni való ember, talán nem kéne próbálkozni. Etikailag sem igazán komilfo, meg aztán fel is fordul tőle az olvasó gyomra...

Megfogtak egy szerbet Tompán, ahogy holland rendszámú kocsijában 200 gúzsba kötött, leragsztott csőrű szalakótát akart átcsempészni a határon.

Mi a túrót lehet kezdeni 200 szalakótával?! Aligha hiszem, hogy az egyenként félmilliós eszmei értékű madarat tányérra szánták volna, mint a dilinyós olaszok a százszámra lepuffantott énekeseket, de akkor mire?
Odalépett volna a szerb Budapesten vagy Amszterdamban valakihez az utcán, hogy "hé ember, van egy bőröndnyi szalakótám otthon, tizenegy guriga lenne, de neked ötért megszámítom"? Vagy van nemzetközi szalakótamaffia? Sötét limuzinban közlekedő, még sötétebb szemüveg mögül, jéghidegen szemlélődő szalakótaklán-tagok várják a határokon átsurranó neppereket, hogy a rémülten pislogó, elnémított röppencseket átvegyék? És mit csinálnak velük utána?
Van a szalakótáknak piaca? Kézről kézre jár alvilági körökben annaka néhány tucat gazdag és gátlástalan európai milliárdosnak a neve, akik perverz szenvedélyüktől fűtötten, isten háta mögötti kastélyaik álcázott madárházaiban szalakóták nemzedékeit tartják fogságban? Vagy teljesen el vagyok tévedve, és Bécstől Londonig, tisztesnek látszó, tehetős polgárok százezrei fizetnek euro ezreket azért, hogy egy csigán, bogarakon és apró hüllőkön élő, rak-akk és rér-ér-ér hangokon rikácsoló, nagytestű madarat a magukénak tudjanak?!
Könyörgöm, mondja már meg nekem valaki, mi a bánatot lehet kezdeni kétszáz szalakótával?!!

Két tucat, a Balatonon nyaraló kisgyereket tettek utcára azért, mert a nyaraltatásukat gründoló egyesület munkatársa(i) valahogy elsinkófálhatták a pénzt. Tény, az ígért (pályázaton nyert és az iskola által az egyesületnek leelőlegezett) ellátást nem kapták meg, a nyaralást kényszerszálláson, kegyelemkenyéren tudják csak befejezni.
Nem tudom, hogy a felelősökre mi bizonyul rá, kinek az ítéletére lesznek bízva (ha lesznek), de ismerve a magyar jog kiskapuit és büntetési tételeit, a pallostól nem nagyon kell rettegniük. Pedig, amikor azokról olvasok, akik szobrokat lopnak és adnak el ócskavasként, vasúti és közúti jelzőket bontanak el, védett erdőket vágnak tarra, gólyákat nyilaznak le, a felnőttekre kényszerűen ráhagyatkozni kényszerülő gyerekeket csapnak be, arra gondolok, de jó is lenne ezeket az embereket egy nagy vasajtó mögé zárni, de műanyag lakattal, és legalább addig ott tartani őket, amíg az le nem rohad a pántról. Ha valaki az aljasságban átléphet minden mértéket, akkor a büntetése miért nem?

"Nagyra növök, ha rendszeresen eszem növényi olajból készült ételeket?" - kérdezi egy kiscsávó a plakáton, miközben egy olivás üvegnek dönti a hátát, és vigyorog. Nem hiszem - válaszolnám neki -, szerintem csak össze-vissza szarnád magad tőle, de ehhez egy nagy pohár langyos libazsír is ugyanúgy megfelelne!
A www.nagyranovok.hu (amit az Országos Egészségfejlesztési Intézet tol - gondolom) szándéka persze világos, ne etess a pulyával disznózsíros töpörtyűt abált szalonnával, mert neki is éppen olyan ronda nagy, lecsüngő, disznóforma hasa lesz, mint neked, ossz neki inkább növényi olajat ha már muszáj, akkor sudár marad és egészséges, mindenki be akarja majd csalogatni az ágyába.
No de az isten szerelmére, milyen ételek készülnek növényi olajból?! Én megnéztem, készülni akartam, tisztelt Országos Egészségfejlesztési Intézet, de csak olyanokat találtam, mint például Monemu szantálfa vagy Pünkösdi rózsa szappan tiszta növényi olajból, vagy hogy elhasznált növényi olajból bio-üzemanyag is előállítható, olyan ember is volt, aki egy ausztriai tanulmányúton, a gazdáknál látta, hogy a traktoraikba maguk termelte növényi olajat tankolnak, olvastam, hogy csinálhatnak növényi olajból margarint vagy vajpótlót, sőt növényi olajból készült, ágyba való habmatrac is van a piacon, de növényi olajból készült ételekről (pl. paprikás növényi olajból alkotott csirke nokedlivel és ubisalival, vagy rakott növényi olaj juhtúróval, meg ilyesmik) nem találtam semmit.
Persze át lehetett volna olvasni a plakát szövegét is a nyomtatás előtt, és akkor valakinek eszébe juthatott volna, hogy az "olajból" szót kijavítsa az "olajjal" változatra, akkor értelmes is lehetett volna a dolog. De ki mer belehogyozni mondjuk egy intézeti osztályvezető mondatába? Már ha az volt a tettes, én tulajdonképpen egy bárhol fungáló szövegíróról is simán feltételezem, hogy plakátra visz ilyen baromságot, hiszen itt vagy itt is olvasható, mire nem képes egy nekikeseredett headline faragó, ha csak nem jön egy normális ötlete.
Sokadszor írom le, bár piacgazdaság van, és a férgesének - elvileg - hullania kellene, siralmas, elkeserítő, és a felnövekvő nemzedék nyelvhasználatára, kifejezésbeli igényességére katasztrofális hatású az, ami a reklámokban és az újságok oldalain megjelenik, megjelenhet. Ez nekem még növényi olajjal is nehezen csúszik le.

Megnéztem a Vidi stadionban az István a királyt.

Eléggé szar ügy, amikor az ember legendává vált előadások, filmek satöbbik remékjét igyekszik elkészíteni, akár igazodni próbál az elődhöz, akár nem. Nehéz az ilyesmiből jól kijönni, mert hát ugye, a legenda nem véletlenül született, ott valamit nagyon jól csináltak!

Lehettek hát fenntartások bőven, hogy vajon miként sikerül Vikidált vagy Deák Billt hozni, mennyire adható vissza az akkori környezet, lehet-e úgy mozgatni a színészeket egy színpadon (legyen az akár jókora is), hogy ugyanazt a dinamizmust sugallja az egész, mint anno...

Hát kérem, bennem nem maradtak fenntartások, amit egy stadionban ki lehetett hozni a dologból, azt kihozták! Nem hiányoltam az eredeti énekhangokat, mert akiket helyettük találtak, éppen olyan jók voltak (no jó, most persze ne a stúdiófelvételhez hasonlítsunk!), a forgószínpad, a diszlet, a szereplők mozgatása pedig közel azt a látványos képet eredményezte, mint amit a mozifilmen láthattunk.

Én baromira fájlalnám (így, utólag, hogy tudom milyen volt), ha kihagytam volna, biztos vagyok benne, hogy azok közt, akik látták, ez az egész éppen úgy élni fog, mint mondjuk (maradjunk akkor a pályánál) a PSG meccs. A kalapomat pedig ismét lekapom és mélyen meglengetem a Szörényi-Bródy páros előtt, állati ciki nekik, hogy nem Angliában születtek és nem Thomas Cromwellről írtak darabot, ha ez lenne a helyzet, gennyesre keresték volna magukat, és valahol Essexben lógatnák a lábukat egy-egy príma kis kúriában. Ez persze egy teljesen szubjektív vélemény, és hasonlókat gondolok Presser Padlásáról is.

Ja, és a kép, amit a telefonommal csináltam, persze nem az előadást mutatja, hanem a nézőtér egy részét a szünetben, csak azért tettem be, mert olyan jó kis túlvilági hangulata van - huuu -, mintha a zombik mozgolódnának valahol tömegesen. :)

Ez a pompás kis rezümé, amely annak ellenére, hogy a nem kis látogatottságú Port.hun bukkant fel, nem kapaszkodik görcsösen a magyar nyelv helyesírási és stilisztikai hagyományaiba:

Farkas futam
Egy oklahomai kisvárosban néhány férfit, az alvilág irányít. Clifton Santier 'beleköp a levesükbe' és egy drogüzlet folyamán 15 millió dollárt lop el. Ő lesz a területen az elsőszámú bűnöző. Qwinn Presling kapja az ügyet; gondoskodnia kell arról, hogy ennek a gyilkos láncolatnak vége legyen. Vajon sikerül - e megfékeznie az öldöklést?

Van az egésznek valami sajátos, bukolikus zamata, ízlelgessük!

Nem igazán megnyugtató, egyszerűen tény: agyatlan baromarcok másutt is vannak, nem csak nálunk. Most Angliában halt meg egy motoros a sunyin kifeszített drótkötéltől.

Azért rámutatnék arra is (amellett, hogy mélységesen elítélem a barbár ötletet), hogy érzékelhetően nem közeledik a motorosok és a természetkedvelők álláspontja! Mint az onroad.hu hírét beszerkesztő szerző szavaiból is kitűnik, egyesek máig úgy vélik, hogy van keresni valója a motoroknak az erdei ösvényeken! „Szeretem az erdőt, a természetet, nem motoroznék természetvédelmi területen bent az erdei utakon...” - írja, és ebből nekem úgy tűnik, másutt igen. A nem természetvédelmi területeken például.

Nem tudom, honnan veszi bárki motoros, quados, hogy ezeknek a járműveknek helye van ott, ahol semmi mást nem tesznek, mint kémiai anyagokkal és zajjal szennyezik a természeti környezetet, irritálják a benne tartózkodó és kikapcsolódásra (tisztaságra, csendre) vágyó embereket. No és bizony, nemcsak naiv elképzelés (ahogy a szerző hiszi) az, hogy „valakik ...azt hiszik, ...jócselekedetet tesznek a bolygóért (ha) drótkötelet feszítenek ki két fa között”, hanem tény, hogy szigorúan véve (ismétlem, sem nem helyeselve, sem nem megértve a tettet), aki megöl egy erdőben furikázó vagy száguldozó hobbimotorost, az valóban jót cselekszik a bolygóval!

Egyszerűen fogalmazva: Az emberi hülyeségnek és primitívségnek nincs határa, de aki azt akarja, hogy almalopás közben ne vágja agyon a kertben kifeszített 220-as drót, az ne lopjon almát, aki pedig azt szeretné, hogy ne rántsa le a drótkötél a motorról, az ne rohangásszon a Kawájával erdei utakon vagy magánterületen. Ésszerűen viselkedni mind a két félnek megengedett.

Blokádra készülődnek a hengerfejtömítés gyártók a kecskeméti Mercedes üzem előtt! Mint Raksai József, a tiltakozást támogató képviselő elmondta, választókörzetének tömítésgyártói évek óta csak veszteségesen képesek túladni termékeiken, és ezért elsősorban az irreálisan alacsony beszállítói árak a felelősek.

„A termelési költségeket figyelembe véve legalább 32 forintot kellene fizetni egy tömítésért - mondta -, különben neki sem érdemes állni a kifaragásának! Mert meg kell mondanom – folytatta -, hogy míg a külföldi tömítésgyártók többnyire kiváló minőségű alapanyagból, korszerű présgépekkel folytatják a termelést, a hazai iparosok maguk kokszolják a szenet, a hátsó kertben öntik az acélt, és fáradságos munkával, bicskával, kézzel faragják ki a készterméket!

Az időjárás sem kedvezett a tömítésgyártásnak az utóbbi években – tette még hozzá -, többször túl meleg volt, ilyenkor izzad a kéz és kicsúszik belőle a munkadarab, többször pedig túl hideg, ilyenkor elgémberednek az ujjak, és sokkal könnyebb hibázni”.

Az elmondottakon túl a blokád végső oka az a képviselő szerint, hogy megalapozottnak tűnik a gyanú az autógyártók kartellezésére vonatkozóan, hiszen sem az Opelnél, sem a Suzukinál, sem az Audinál, sem a 2012-re prognosztizált Solonál nem hajlandóak 22 forintnál többet fizetni egy hengerfejtömítésért.

„Nem hagyhatjuk, hogy elsorvadjon a hazai hengerfejtömítés gyártás – mondta Raksai -, hiszen így nemes hagyományok és családok megélhetése kerülnének veszélybe! Ezért készek vagyunk rá, hogy amennyiben nem kapjuk meg az általunk reálisnak ítélt minimum árat, selejt, tűhegyes szilánkokra törött tömítőgyűrűkkel szórjuk fel a leendő gyár bejáratát, így gátolva meg az olcsó import alkatrészek bejutását az üzembe”!