Sárga Ház

Hiába is tagadnánk, Botond szeretett boltba járni! No persze nem mindig és nem mindenhova, de abba a hatalmas üzletbe, ahol egy sárga játékautó állt a bejáratnál, és ahol a megvadult bevásárlókocsival is találkozott, oda igen!
Mert ugye, a sárga játékautóba be lehetett ülni, pörgetni lehetett a kormányt, fel lehetett emelni a telefont, és fontos üzeneteket lehetett kapni meg küldeni. Ez pedig még akkor is remek mulatság volt, ha Anya, Apa, a Mama vagy a Papi nem dobott be a műszerfal kis nyílásába egy százforintost. Ha pedig mégis, hát akkor az autó még dülöngélni, berregni is kezdett, a duda meg hangosan szólt, amikor Botond megnyomta, szóval féktelen száguldássá alakult a dolog, mert a szerelőautónak ugye sietnie kell, de nagyon!
Meg aztán vásárolni sem volt rossz dolog, és bár tudta Botond, hogy minden pénzbe kerül, amiért aztán Apunak még egy picivel többet kell dolgoznia a munkahelyén, egy-egy csokis finomságnak, toroksimogató gyümölcslének soha nem tudott ellenállni... De a legnagyobb izgalmak akkor kezdődtek, amikor a Papival ráakadtak a megvadult bevásárlókocsira!

Mert, hogy szavamat ne tévesszem, a hatalmas bolthoz hatalmas bevásárlókocsik is dukálnak, ott állt mind, kinn a parkolóban, görbe tető alá gyűjtve. Azokból lehetett egyet-egyet kiválasztani, aztán betolni az üzletbe. Igaz, egy darabig remek, kisautós bevásárlókocsik is voltak, addig mindig azokat választotta Botond, de aztán sorban elromlottak, eltűntek a bejárat mellől.
Maradtak hát a nagy, ide-oda forgó kerekű, öblös drótkocsik, szerencsére mindegyiken ott volt a sofőrülés (amit a felnőttek nagyon tévesen „gyerekbeülőnek” hívtak), igaz, ezekből nehezen lehetett kormányozni, mert unos-untalan hátra (illetve előre) kellett pillantgatni. No, de ha az embernek szerencséje van, akkor – ahogy kiderült - kifoghat egy megvadult bevásárlókocsit is!

Amikor először találkozott ilyennel, éppen a Papival jártak ott, és bizony meg is ijedt egy kicsit Botond, mert alighogy elhelyezkedett az ülésében, a kocsi hirtelen meglódult!
- Mit csinálsz Papi? - kiáltott Boti megszeppenve, amikor a Papinak végre sikerült visszafognia a száguldást.
- Én ugyan semmit! - felelte az, feje búbjára tolva nyári kalapját. - Egyszerűen megvadult ez a kocsi, vagy mi történt... Jó lesz vigyázni vele!
Botond alaposan megkapaszkodott hát, és lefelé pillogva, mustrálni kezdte ezt a rendellenes viselkedésű járművet. Ránézésre nem volt rajta semmi különös, ugyanúgy nézett ki, mint a többi, de ahogy gurult, az fura volt. Érezni lehetett, hogy néha felgyorsul egy kicsit, de a Papi mindig erősen tartotta, vagy ahogy kiszabadult a kezéből, pár nagy lépéssel mindjárt mögötte termett és elkapta. Egészében, inkább mulatságos volt ez így, mint ijesztő, egy perc múlva már nevetve kiabálta Botond: Papi, Papi, megint megvadult!

- Vajon miért csinálta ezt a kocsi? - kérdezte Botond hazafelé, de Papi csak a vállát vonogatta. - Legközelebb is ezzel megyünk? - kérdezte még, de az csak annyit felelt, hogy meglehet, ha szerencséjük lesz, mert szerinte azért a vad bevásárlókocsikból nem lehet olyan nagyon sok.

Aztán úgy esett, hogy már másnap megint lemehettek a boltba, és Botond persze már messziről vizsgálódni kezdett, vajon látszik-e valami nyugtalanság egyik-másik kocsin, de azok olyan szelíden álldogáltak a helyükön, mint a legelésző birkák.
- Majd meglátjuk! - mondta Papi, mintha kitalálta volna a gondolatait. - Lehet, hogy találunk egyet.
De azután nem történt semmi egészen addig, amíg a tágas előtérbe nem értek és a kocsi hirtelen meg nem pördült! Nem csupán meglódult, ahogyan előző nap, hanem szabályosan körbefordult, gyorsan, mint a körforgós, beülős játék, amit nemrég az egyik régi játszótéren találtak, és Botond is ugyanúgy nevetett és kapaszkodott, mint ott.
- Hú, az anyját! - fújt egy nagyot Papi, amikor sikerült elkapnia a kocsit. - Ez még engem is meglepett, olyan gyorsan csinálta!
- Ez is vad? - kérdezte Botond izgatottan, és a Papi bólintva felelte: Kétség sem fér hozzá!
Miután a kocsi még jó párszor megpördült benn a boltban is, és Botond kedvére kimúlatta magát a nagy forgásban, meg azon, hogyan igyekezett Papi megfékezni a rendetlenkedő járművet, megkérdezte tőle kifelé menet:
- De tényleg, miért ilyenek ezek?
- Én nem tudom – felelte az, aztán ahogy körülnézett, megakadt a szeme egy narancssárga ruhás bácsin, aki a messzi tetők alól gyűjtötte össze a kocsikat, hogy azok az érkező vásárlók keze ügyében legyenek. - De mindjárt megkérdezem valakitől, hogy ő nem hallott-e valamit?
A papi megkérte Botondot, hogy maradjon a kocsi mellett (ami már egy ideje nyugodtan álldogált, nem is próbálkozott a pörgés-forgással), amíg ő beszél a tologatós bácsival. Oda is ment hozzá, váltottak pár szót, aztán a Papi visszajött.
- Na, tudja? - kérdezte Botond izgatottan.
- Tudja bizony! - felelte a Papi. - Gyere, neked is elmondja.

Ahogy odaértek, a narancssárga ruhás férfi Botondra mosolygott, aztán bele is kezdett a történetbe:
- No, hát az úgy volt – már ha a vad, futkosós meg pörgő-forgós kocsik dolgára vagy kíváncsi -, hogy járt itt a bevásárlóközpont mellett egy vurstli, alig egy hónappal ezelőtt. No, abban a vurstliban volt mindenféle csuda dolog, céllövölde, hajóhinta, ugrálóvár, meg persze körhinta és dodzsem is. A körhintában volt ló, motorbicikli, vitorláshajó meg autó is, a dodzsemben meg annyi kocsi, hogy a két kezeden sem tudnád megszámolni. De az egyik éjszaka szörnyű vihar érkezett, a szél olyan vadul fújt, hogy a zászlókat mind letépte az egész városban, az öreg házaknak leszakította a tetejét, és minden a feje tetejére állt, amerre csak néztél. No, ez a vihar volt az, amelyik összedöntötte a dodzsem sátrát is, a lehulló fémgerendák és csövek pedig úgy tönkretettek két dodzsemautót, meg a szomszédban álló körhinta egyik kocsiját, hogy azokat már nem lehetett megjavítani. Akkor a vurstli gazdája megkérdezte az üzlet gazdájától, hogy itt hagyhatná-e az összezúzott járműveket, amiknek már nem tudja hasznát venni. Hátha az tud velük mit kezdeni. A bolt gazdája pedig azt felelte, hogy persze, ő majd szétszedi, áthajlítgatja mindegyiket, kereket tesz rájuk, jók lesznek azok bevásárlókocsinak! Hát, így esett, hogy most van pár olyan kocsija a boltnak, amelyek régen egy vurstliban futkároztak körbe-körbe, pörögtek, forogtak, ütköztek a többivel, és bizony nem felejtették még el a régi életüket! Ezért aztán, ha egy kisgyerek ül beléjük, újra rakoncátlankodni kezdenek, olyanok lesznek, mint a megvadult csikók. De én azt hiszem, félni egyáltalán nem kell tőlük, biztosan nagyon vigyáznak az utasaikra, hiszen ezt tették előző életükben is, a vurstliban.
Azzal a tologatós bácsi barátságosan bólintott, és újra a kocsik rendezgetésébe kezdett.

- Ez egy jó történet! - bólogatott Botond, amíg hazafelé tartottak. - Jó, hogy azokból a kisautókból meg a körhintából bevásárlókocsit hajlítottak, igaz? Nekik is jó, mert vadulhatnak, meg nekem is, mert játszhatok velük, érted?
- Értem, persze, hogy értem! - felelte a Papi, és jókedvűen mosolygott a vicces szakálla fölött.