Sárga Ház

Barátfülszöveg

Köszönet Botondnak, aki nélkül ennek a mesesorozatnak nem álltam volna neki. De Botond bizony kikövetelte a maga meséit, mégpedig olyanokat, amelyekben nem tündéreknek, manóknak meg sárkányoknak kellett szerepelniük, hanem világgá kóborolt pólóknak, valamilyen esőejtőnyöknek meg hasonló csudáknak. Mit volt mit tenni, ki kellett találni a meséket, és egyik-másik olyan jól sikerült (gondoltam én), hogy elkezdtem leírni azokat. Egészen pontosan a Pólós Potyka volt az első, ami megörökítésre került, legyen hát itt is a címadó, az első mese ez!


Pólós Potyka

Volt egyszer egy szegény ember, akinek tényleg nem volt semmije sem a magán hordott ruhán kívül, se háza, de még lakása sem, sőt még albérletre sem futotta a pénzéből, ott aludt hát, ahol tudott. Ha jó volt az idő, akkor a szabadban, valahol egy bokor alatt, ha rosszabb volt, akkor egy elhagyatott fészerben, esetleg behúzódott valami lépcsőházba ha tudott, vagy pedig elment a szegények szállására, ahol ingyen kaphatott tetőt a feje fölé.
Mondom, nem volt semmije sem, és ott aludt, ahol tudott, pedig nem volt ő sem nagyon lusta, sem nagyon ügyetlen, csak hát így hozta a sors: amikor gyerek volt, nem szeretett tanulni, nem bíztatta rá az apukája, anyukája sem, és nem is segített neki senki, hamar elment hát a kedve a betűvetéstől. Ezért aztán még olvasni se tanult meg igazán. Nem is értett jól semmilyen munkához sem, így csak ritkán tudott dolgozni, akkor is kevés pénzért, meg hát sokszor be is csapták, nem kapott az elvégzett dolog után eleget, csak filléreket.
De hiába volt ilyen sanyarú a sora, mégis mindenki kedvelte őt (már a hasonló, szegény emberek közt), mert általában jókedvű volt, viccelődős, jól telt mellette az idő. Ha feltűnt zöld rövidnadrágjában és mindig kényes gonddal rendben tartott pólójában, már előre mosolygott, aki látta, és messziről integetett neki.
Bizony, a pólója és ő elválaszthatatlanok voltak, egy ágaskodó, piros paripa volt rajta, azt a szegény ember gyakran nézegette, még ha ő csak fejjel lefelé is láthatta ilyenkor. Nem is hívták másképp a barátai és ismerősei, csak úgy, hogy Pólós Potyka. Hogy Potyka miért lett, ne kérdezzétek, biztosan szerette a halat, különösen a pontyot, vagyis a potykát. De ez egy másik történet...
No, történt egyszer, hogy Pólós Potyka munkát kapott egy fél napra, kapálnia kellett egy szőlőben, ami bizony kemény dolog, főként ha még a Nap is tűz, nem csoda hát, hogy kora délutánra jól el is fáradt. Miután megkapta a kevéske pénzt a kapálásért, meg a tányér jó levest, nagy karéj kenyeret, először is belakott, mint a duda, azután pedig elballagott a kedvenc parkjába, gondolta keres egy árnyas bokrot, lefekszik alája és alszik egy hatalmasat. Mert hidd el, ebben Pólós Potykának igaza van, nincs is jobb dolog, mint egy félnapi fárasztó munka és egy jó ebéd után elheverni a zöldben és horpasztani, amíg a Nap le nem hanyatlik...
Ahogy határozott, úgy is tett, de mert nem akarta, hogy a pólója fűfoltos legyen, levetette, és maga fölé akasztotta egy ágra. Hadd szellőzzön az is – gondolta -, aztán ledőlt, és egy perc múlva már úgy húzta a lóbőrt, hogy a madarak hanyatt-homlok menekültek el a szomszéd fáról, volt, amelyik még a fészkét is magával vitte!
Aludt, aludt Pólós Potyka, egészen addig, amíg a délután hűvösödni nem kezdett, akkor felébredt, és első mozdulatával a póló után nyúlt, de bizony hiába! Amíg ő békésen horkolt, valaki fogta és ellopta az ő egyetlen, kedvenc, világszép, féltve őrzött és gondozott pólóját! Lett is nagy rohangászás ebből, a parkban fel, aztán le, hosszában, azután keresztben így, keresztben úgy, de bármerre is futott Potyka (már nem mondhatjuk, hogy Pólós, mert hát nem volt meg a pólója), nem talált senkit és semmit. Végül nagyot sóhajtott, eldörgölt egy könnycseppet a szeme sarkában, és elindult, hogy megkeresse a barátait.
- Hát veled meg mi történt Pólós Potyka? - kérdezték azok, amikor rájuk talált. (Ők még pólósnak hívták, mert nem tudták azt, amit mi már igen, hogy nem volt meg a pólója.)
- Ne is mondjátok! - felelte. - Valami csibész ellopta a pólómat, amíg aludtam! Nem láttátok valakin az én ágaskodó, piros paripámat?
De mindenki csak sajnálkozva ingatta a fejét, nem látták a pólót senkin sem. Végül aztán egyikük adott Potykának egy lestrapált trikót, szegény kénytelen volt azzal beérni, mert hát félmeztelenül csak nem járhat az ember, felnőttek közt az utcán, ez nem illendő!
Bizony hiába, hogy csak egy póló volt az, amit Potykától elloptak, attól a naptól már nem volt olyan jó a kedve, nehezebben jöttek a viccek, a többiek gyakran kapták azon, hogy csak bámul a semmibe szomorúan, bizonyára azon gondolkodott, merre járhat most az, aki az ő egyetlen, kedvenc, világszép, féltve őrzött és gondozott pólóját hordja...

Hát én elmondom nektek, merre járt!
Először is tudnotok kell, hogy az a póló nem egy közönséges póló volt, hanem egy olyan, amelyik legalább annyira szerette Pólós(?) Potykát, amennyire az őt! Szerette bizony a gazdáját, mert hát hiába volt az szegény, mint a templom egere, ha foltot látott rajta, rögtön kimosta tiszta vízzel vagy egy darabka szappannal, ha elfeslett valamelyik varrás, rögtön megöltötte, ezekre a dolgokra Pólós(?) Potyka soha nem sajnálta az időt vagy a forintjait!
Ezért aztán, amikor a tolvaj felvette a pólót, az mindjárt szorongatni kezdte! Szorított a póló nyakban, hónaljban, szorított pocakban, a tolvaj hiába húzogatta, nyújtogatta, csak nem akart kényelmes lenni, pedig ránézésre éppen az ő méretének kellett volna lennie!
- Ej, te! - mordult rá. - Hát ez meg mi akar lenni?! Mért szorongatsz engem, nem lesz ennek jó vége!
Nem is telt el, csak két nap, és a tolvaj meg is szabadult tőle, elcserélte az egyik komájával egy pakli cigarettára. De az új gazda sem járt jobban, mert a póló emlékezett Potykára, nem akart máson lenni, különösen olyan emberen nem, aki csak akkor fürdik, amikor az eső végigver rajta, hát szorongatta, kínozta ezt is. Hiába vette az le és nézegette, hogy hát ő ebbe a pólóba akár kétszer is beleférne, amikor visszabújt beléje, már a fülét is alig tudta áttuszkolni a póló nyakán, annyira szűk lett egy pillanat alatt! Elhagyta hát ez is, odaadta egy piaci büfésnek egy tál mákos tésztáért. De biz' az se hordhatta sokáig a pólót, annál inkább sem, mert ő meg le is csöpögtette pörköltszafttal, amit a póló ki nem állt! Utálta magán a pörköltszaftot, hát akkorát szorított a büfésen, hogy az mindjárt eldobott tányért, kanalat, annyi lett az ebédjének! Oda is adta a pólót azonnal az egyik kifutófiúnak, tudjátok, az ilyen kölykök ott sertepertélnek az ilyen vásári, piaci sokadalmakban, el lehet ugrasztani őket ide meg oda, ha a fontosabb emberek nem érnek rá kolbászért vagy sörért sorba állni.
No, ez a legény tulajdonképpen akár jó gazdája is lehetett volna a pólónak, ha az nem emlékezett volna még mindig olyan jól az ő Pólós(?) Potykájára, akivel akkora utat bejártak már. Hiába vigyázott a legény amikor szerelni kellett, hogy be ne olajozza a pólót a biciklilánccal, hiába hajtotta félre a tüskés ágakat, ha levágta az utat a házuk felé, a póló csak szorongatta őt is, no nem olyan vadul, mint a többieket, csak úgy szelíden, de szorította, vegye már le, hadd kerüljön ő vissza a régi jó gazdájához!
Így aztán pár nap múlva, amikor a legény éppen egy parkon kerekezett át és a póló megint szorított egyet derékban, a fiú megállt és kibújt belőle.
- Hát póló, én nem tudom mit akarsz – mondta neki -, de látom azt nem, hogy én viseljelek. Akkor pedig keressünk neked új gazdát!
Ezzel körülnézett, de bizony minden fiú és férfi, akit látott, szép inget, pólót viselt, a lányok, asszonyok pedig tarka nyári ruhákat hordtak. Egy, csak egyvalaki volt a parkban, akire ráfért volna egy új póló. Az az ember egy bokor tövében szunyókált, és nem viselt mást, csupán egy viseltes trikót a zöld rövidnadrágja fölött.
A fiú lefektette drótszamarát a földre, és halkan odalépdelt a bokorhoz. Egy kicsit elnézegette a csöppet szomorkás arcú, alvó férfit, aztán a pólót a fölé benyúló ágra akasztotta. Mosolyogva ballagott vissza a biciklijéhez, és nem tudta miért, de nagyon úgy érezte, hogy ennél jobb választása nem is lehetett volna!