Libás Matyi
– egy fiú (és mások) romlása és javulása
A kutya úgy feküdt, mint egy dög. Nem moccant semmije, csak fingszag jött néha felőle, büdös, mint az oszlás, nem lehetett tudni, él-e, hal-e? Matyi harapott a vadzab szárából és kiköpte, hadd jöjjön egy kis friss íz a nyelvére, aztán a kapu felé fordult. Nagy tábla nézett a földút irányába, aminek a végén elsuhantak az autók a betonon, a városba. "Lim-Lom Kincses Bánya – Használt Cikkek, Műszaki, Ruha" – állt rajta.Jó volt ez a lomizás. A többiek rohangásztak, mint a mérgezett egér, csak ő meg a nagyanyja dekkoltak itt árulni, ha fújt, ha sütött. Most éppen meg lehetett dögleni a melegbe', de legalább a vénasszony se kárált, hogy emelje má' föl Matyi a szutykos seggét és csináljon ezt meg azt, csak feküdt kinyúlva a sezlonon, és a vizes ruhát cserélgette a ványadt mellén.
A falu közepe vagy hét kilométerre volt, de Matyi egész életében tán ötször ha járt odabenn az utóbbi hónapokig. Ám – gondolta vigyorogva –, végül idejött a nagyvilág, a főúton kamionos pihenő épült kúttal, bolttal, panzióval, kocsmával.
Matyi ha tehette ott őgyelgett, figyelt, hamar kikerekedett neki a világ. Rájött, a családi "biznisz" igencsak soványka, a nagy pénz nem a bekötőút mentén hever! Leginkább Ferke kápráztatta el, akinek a lányai a kamionosokkal bajlódtak. Ferkének komoly respektje volt! Köröket fizetett, rosszul kártyázott, no és könnyen eljárt a keze, aki pedig vele húz ujjat, az a barátaival is, úgy mondták. Hát ugrott is mindenki, ha szólt.
Törte Matyi a fejét, honnan tudna ő is felhajtani hat-nyolc buta libát, akik megkeresnék a vajas kenyerére valót? Elkezdett bejárni a faluba, a bulikba, ismerkedett. Kikupálódott a pihenőben, nem volt már az a málé, egykettőre a község "éjszakai életének" közismert figurája lett. Pár lánnyal külön is pusmogott modellkedésről, művészi aktról, egyikkel-másikkal azt is tisztázta a kultur mögött, miféle egyéb áldozatokat kívánhat majd még a kezdeti szűkölködés... Aztán vett egy lepukkant mikrobuszt, és ma végre úgy ítélte meg, eljött a távozás ideje. Kiköpte a szájából az utolsó vadzabszárat is, és feltápászkodott.
A lányok ugyan zúgolódtak a józsefvárosi ház lakásába lépve, ez nem megfelelő színvonal – mondták –, de pár visszafogott, befektetői pofon után rendben kipakoltak. Aztán Mátyás levitte őket a Zöld Mókusba, hadd szokják a levegőt!– Látom, új fiú vagy – kezdte a szikár férfi, ahogy a fiút lenyomták eléje. – Ez itt az én területem. Te mész, a lányok maradnak!
– Elférünk mi – próbálkozott Matyi –, miért civakodnánk? Vagy megyünk békével, próbálkozunk máshol. – Állt is volna fel, de a szteroidarcú visszatolta.
– Nem értesz – folytatta Penge. – Civakodás szóba se került. Te mész, a lányok maradnak.
Intett, mire az izomagyú megragadta Matyi gallérját, és egy másik fickóval együtt kivonszolták a Mókusból. Aztán odakinn alaposan végigverték csővel, lábszártól a vállig, hogy mindenhol nagyon fájjon. Matyi megpróbált még feltápászkodni “...a lányok – kezdte mondani”, de valamelyikőjük fejbe rúgta, és elájult.
Bánta már Matyi, mint a macska, amelyik hetet kölykezett, a zűrben hagyott “libákat”, meg hogy azt hitte, a lába elé hever a város. Megfogadta, hazaviszi őket, és leveri Pengén amit kapott, no és az idejét meg a lányok munkáját is megfizetteti vele. Ide is, oda is beállt hát, vásározónak, piaci kisegítőnek, kúthoz, állatorvoshoz, takarított és gyúrt egy bodyteremben, annyi csízió ragadt rá, maga is csodálkozott. Pengét is figyelte, mit csinál, hogy vannak a lányok. Bár nemrég maga is hasonló sorsra szánta őket, a strichelő “libák” láttán bizony összeszorult a szíve.
Tavasszal a stricinél medence, jakuzzi, szauna építésébe kezdtek, és Penge gyakorta tartott terepszemlét. Egyszer, amikor tudni lehetett, ott van, Matyi (aki emberesedett is, szőrösödött is utolsó találkozásuk óta) becsengetett.
– Jó napot! – mosolygott a férfira, aki ajtót nyitott. – A bioharmonizált illóolaj esszenciákat hoztam meg.
– ...?
– A bioharmonizált illóolaj esszenciákat.
– Egy pillanat – válaszolta amaz, és becsukta az ajtót.
Kis idő múlva megjelent Penge. Végigmérte Matyit, majd megszólalt.
– Én nem rendeltem olajat.
Matyi megnézte a papírt a kezében tartott dobozon, aztán csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– Pedig a cím stimmel, és ki is fizették. Nem vett szaunát? Talán a gyártó ajándéka...
Egy perc múlva Matyi már együtt baktatott Pengével a szauna felé, lelkesen magyarázva, hogy “...a bioenergetikai frekvenciák ki is olthatják egymást! Ez a finom jázminillat például, forró kőrisre cseppentve igen szúrós lesz! Azt hiszem, önnek érdemes lenne megismernie az esszenciákat!” És Matyi addig duruzsolt, míg be nem léptek a tágas fülkébe. A fiú akkor máris egy újabb üveget tartott Penge elé.
– És most ez a speciális, az egész testet megbizsergető illat!
Penge, aki nem dolgozott állatorvosnál, még soha nem találkozhatott a bódító oyan-mentha-alsom kivonattal (ami nemcsak a borjúnyi kutyákat képes kiütni, hanem az embert is), nagyot szippantott belőle.
– Tán emlékszik rám, én vagyok a suttyó a Zöld Mókusból, akit szarrá veretett, és elvette hat nőjét – gyűrte fel ráérősen az inge ujját Matyi, miközben Penge lába pudinggá vált. – Először adom vissza a verést, és először veszem el a lányok keresményét. Még kétszer fogom ezt megtenni, de ha elengedi őket, legalább a pénzéből több marad. Hát, gondolja meg!
Ezzel Matyi a derekáról leoldott vastag gumitömlővel istenesen végigverte Pengét oda-vissza, ki ne maradjon semmi! Aztán leoldotta arany Rolexét, a smukkot a nyakából, lehúzta pecsétgyűrűjét, majd kilépett a szaunából, és vissza sem nézve, elhagyta a házat.
Rossz idők jöttek Pengére. Hol ez, hol az fájt neki, a sok kis izomszakadás, levált porc, begyulladt ízület, repedt csontocska, amit Matyi fenyítése hagyott hátra. Kínozta pára, hasgatta szél, és már csak a szteroidarcúval mutatkozott, aki szobát is kapott a rozzant Penge házában. Hát így élt egy ideje.
Egy nap a Zöld Mókusba, amikor Penge is éppen ott iddogált, nagydarab fickó botorkált le. Vedelni kezdett, mogyorót meg mandulát zabálva, nem is törődött volna vele senki, ha egyszer csak le nem sodor mindent a pultról, és el nem kezd ide-oda tántorogni, a torkát markolászva. A gigájában akadt valami, és tán meg is fullad, ha nem segítenek rajta, hát többen is odaugrottak, püfölték, rángatták, de hiába, csak kékült-zöldült tovább! Akkor az egyik asztal mellől bozontos alak emelkedett, és a vergődő hátába került. Átkarolta, egyet rántott, szorított rajta, és a nagydarab szájából csak úgy spricceltek elő a magvak! Azután, amíg amaz egy székre rogyva hörgött, a bozontos a közönség felé fordult: Ismerd a testet, és az engedelmeskedik neked! – mondta, majd visszaült a koktélja mellé.
Hamarosan megjelent nála a pincér egy üveg pezsgővel, mögötte pedig ott tipródott a szeteroidarcú.
– A főnököm – intett Penge asztala felé – kérdezne magától valamit.
Matyi (mert ő volt az, a fuldokló meg az embere) megforgatta a palackot, aztán Pengét kezdte fixírozni.
– Látom a szemén, gyenge az egészsége. Mit akar tőlem? – kérdezte.
– Elmondja azt ő – felelte a küldönc –, és megéri beszélni vele!
Megtudta hát Matyi, Pengét egy csapat rabló verte le, azt nyögi, nagy szüksége lenne egy jó csontkovácsra... Igazán szerencsés találkozás ez – bólogatott Matyi –, hisz ő gyógymasszőr és manuálterapeuta, továbbá egy katmandui boxklubban volt gyúró, arra pedig rúgnak is, mint a megvadult kenguru. Amit tehát ő nem tud a megvert testről, az már a pathológiára tartozik!
Már másnap megkezdte Penge “kezelését”. Az első egy-két hét kellemetlen lesz – ígérte –, meg kell találni a test legfájóbb pontjait, ahová majd a csakrák energiáit irányítani fogja. Nem csak ujjai begyét használta hát Matyi, hanem tenyerének élét, könyökét, térdét is Penge “kitapogatásához”, amit az folyamatos üvöltözéssel hálált meg. A szteroidarcú először rémülten rohant be, de Penge halálsikolyai lassan megszokottá váltak a számára. Mátyás a negyedik nap délelőttjén új eljárást javasolt:
– Ma nyújtunk – kezdte, vászoncsíkokat véve elő táskájából –, ami aztán jelentős megkönnyebbülést eredményez!
Penge csuklóját a masszázspad végéhez kötözte, majd ugyanezt tette a bokájával is. Azután újabb gyolcsot vett elő, és egy pillanat alatt betömte Penge száját is.
– Mondtam már, hogy én könnyebbülök meg jelentősen? – kérdezte mosolyogva. – Tudja, a kölyök a Zöld Mókusból, aki most másodszor veri meg, de nagyon! És persze megszabadítja a holmijától is, mert a lányok még magánál vannak.
Azzal nekiállt, és egy bikacsökkel leápolta Penge sokat sanyargatott testét. Aztán elszedte az óráját és az ékszereit, meg mindazt, ami a szobában értékes lehetett. Degeszre tömött táskával, barátságos köszönéssel búcsúzott a testőrtől, lelkére kötve, húsz percig ne zargassák a gazdát, ma igazán kemény gyúráson esett át.
Odakinn sütött a Nap, és a villamos vidáman csilingelve futott messze Matyival.
Penge a második verés után már csak egy fekete Hummerrel közlekedett, a sötétített üvegű dög útjából az is kitért, aki nem tudta, hogy egy morcos maffiózó ül odabenn. Matyi egyre csak spekulált, hogyan tudna közel férkőzni az emberéhez úgy, hogy ne hagyja ott a fogát. A megvilágosodás egy roncsderbin érte...A Hummer ragyogott, akár a tücsök segge. Úgy úszott a körúttal párhuzamos utcában a parkoló autók közt, mint egy uszály a csatornán. Ahogy a következő kereszteződésbe ért, egy ütött-kopott kocka Lada kanyarodott a körútról a keresztutcába, aztán vészesen imbolyogva átcikázott az egytömbnyi távolságon, kifarolt, és óriási csattanással nekicsapódott a monstrumnak.
A terepjáró sofőrje, meg a Pengével ülő szteroidarcú megpróbált kiszállni, de a tragacstól egyikük ajtaja sem nyílt. Leengedték az ablakot, így láthatták, amint egy borzas szakállú, raszta hajú, sipkás-szemüveges srác hajol ki a roncsból, és bámul rájuk a tető fölött. Aztán vihogni kezd, majd nyerítve röhögni.
– Hé Penge – kiabált át –, te vagy az, vagy csak a majmaid? Már nemcsak a csontjaidat töröm, de a kocsidat is? Bocsi, ez véletlen volt! De ne félj, a verés sem marad el, ne feledd a Mókust!
Penge feje vörösre, majd lilára váltott, és csapkodni kezdte az embereit, “Mozduljatok barmok, mire vártok, kapjátok el, csináljátok ki!” üvöltötte, és azok lázasan másztak át tökön-babon, sebváltón-főnökön, hogy a túloldalon kiszállhassanak. De ezt már a fiú sem várta meg, elindult vissza, tolatva, le-lefulladó motorral. A gorillák mindig egy kicsivel maradtak le a rángatódzó autóról, amíg meg nem hallották, a Hummer beindul mögöttük. De már ugorhattak is kétfelé, mert a Lada előremenetre váltott, és az elhúzó terepjáró helyén megnyíló kereszteződésen át elinalt.
– Hát, újra találkoztunk! – mondta Matyi a kormánykerék mellől, a hátul kuporgó Pengére nézve a tükörből. – Ma, ha kiérünk a városból, végképp rendezzük a dolgainkat, ugye? Egy nagy verés, no és kiadásaim is voltak a Ladás fiúval, a lányok sem tehették zsebre, amit kerestek, de sebaj, van már vevő az alkatrészekre!
Lassan elfogytak a házak, végül a Hummer egy bekötőútra fordult és leállt. Matyinak szinte megesett a szíve a reszkető Pengén, amint kicibálta a kocsiból, de ami jár, az jár, erről és a lányokról nem feledkezhetett el. Amikor végzett, a végtelenül rozzant stricit egy fa alá ültette a főút mentén.
– És a lányok! – emelte fel az ujját. – Megköszönni mindnek, és elengedni őket. Különben jövök! – azzal elporzott a kocsival.
Úgy mondják, Penge eztán felhagyott az iparral, nemcsak Matyi hat “libáját” engedte útnak. Békés panziós lett, a futtatóktól szigorúan távol tartotta magát. A lányok hazaszállingóztak a faluba, miután mind szép summát kaptak a fiútól. Matyi – ahogy hírlik – az autókereskedésnél maradt, és egész jól boldogul. Hát, ennyi volt a “libás” Matyi története, ahogy én hallottam egy kamionos pihenőben, ahol csak egy kút volt, egy panzió és egy kocsma.
