Ebben a történetben tulajdonképpen négy fő szereplő van (jelenleg, és az én meglátásom szerint):
Az első Szalainé Szilágyi Eleonóra, a BKV leleményes menedzsere,

a második Balogh Zsolt, aki hasonló polcról segítette kolléganője nagyratörő álmainak megvalósulását,

a harmadik az a meghatározhatatlan méretű, ám mindenképpen tekintélyes szarkupac, amely kikívánkozik belőlem,

a negyedik pedig a sarkam szegény, ami záróizmom pillanatnyi elgyengülésének kárát fogja látni...
A százmilliomos személyzetis megtollasodása majd mégis maradása mára köztudott tény, csak épp a kiváltó ok nem volt egészen világos mostanáig. De mára mind tudjuk már, hogy Szisze (biztosan megengedi, hogy így hívjam) munkaviszonya megszűntét és gavalléros végkielégítésének kézhezvételét követően, az újbóli alkalmazás során ment volna majd nyugdíjba. Ám, ha ez csak úgy "simán" következett volna be, Szisze kedves nem kapott volna egy buznyák milliót sem, legfeljebb egy arany vészféket emléknek, ami ugye mégsem annyira piacképes, mint százmillió cash...
De nem lennne Szisze kiváló szakember, ha éppen magával kapcsolatban ne ismerte volna a kínálkozó lehetőséget, hogyan is tudná kivenni az államból (nota bene a zsebünkből!) azt, amit még lehet, mielőtt felállítanák kényelmes székéből. Hát kivette! Amihez készséges segítsége volt Bazsó (remélem ő sem haragszik, olyan jó kis név ez), aláírási joggal és könnyen csitítható lelkiismerettel. És akkor most ugye megy a morfondírozás, hogy hát lehet-e, kell-e jogi lépéseket tenni.
Mondom én, hogy veszélyben a sarkam!