Ma a könyvtárban, úgy öt méterre tőlem, egy ötven körüli pasi, minden bevezetés nélkül, fájdalmasan és elhúzódón felüvöltött, előrevetette magát és úgy maradt, mire odanéztem, már inkább a mellkasával, mint a kezével az asztalra támaszkodva, lábát kinyújtva, merev testtel rángatózott.
Szeme a semmibe meredt, szájából habos nyál folyt, láthatóan nem volt magánál. Komolyan mondom, a padlóról simán fel lehetett volna gyalogolni a hátán az asztalra, úgy dőlt előre, mint egy deszka. Gondoltam epilepszia, bár nem láttam még, hallottam már róla, de hogy mi a bánatot kellene csinálni, gőzöm nem volt. Mindenesetre odafutottam, és mert nézni is rossz volt, ahogy az újságja fölött jógázik, a hónalja alá nyúlva átfordítottam, és megemeltem annyira, hogy le tudjam fektetni a padlóra. Aztán szóltam az odasereglő könyvtáros hölgyeknek, hogy hívjanak gyorsan mentőt, valószínűleg epilepsziás rohamhoz, meg hozzanak egy törölközőt a férfi feje alá.
A szeme most is nyitva volt résnyire, de nem volt magánál, nehezen, zihálva lélegzett. Na, gondoltam, most kellene tudni, milyen is az a stabil oldalfekvés, nehogy már a nyál menjen a torkára a szerencsétlennek, és attól fulladjon meg! De csak ködös képek rémlettek fel a jogsiért folytatott küzdelemből, fogy félig oldalt, félig hason, egyik láb behajtva, egyik kéz hátul, másik a fej mellett, de hogy mindezt hogyan kell megoldani egy (feltehetően) epilepsziás egyednél, meg hogy egyáltalán jót tesz-e neki, arról lövésem sem volt. Azt tudtam, hogy ez a "tegyél valamit a foga közé", meg "húzd ki a nyelvét", ez marhaság, maradtam hát annál, hogyha segíteni nem tudok, ne ártsak, ezért kicsit oldalra fordítottam és megtámasztottam a hátát.
Lassan oldódni látszott a görcs, de ez sem volt felemelőbb, a tekintete hol kitisztult, hol megint kiment a kép nála, szörcsögve lélegzett, nem volt igazán fitt. Aztán, épp mikor meghallottam a szirénát messziről, elkezdett fészkelődni is, felült volna, de ez inkább csak szándék volt, a megvalósítással komoly problémái voltak, hát próbáltam visszatuszkolni, meg megnyugtatni, hogy jó lesz neki most fekve is.
Aztán jöttek a mentősök, vérnyomásmérés (valahol 220 körül volt neki, ami még ugorva is elég magas), kanül a kézfejbe, szuri, infúzió be, hordágyra fel, kocsiba be, el. Közben azért nekik is adott munkát, mindenáron vissza akart térni a rendes napi tevékenységhez, pedig annyira még nem volt kész rá...
Itthon aztán megnéztem, mit szúrtam el, és nem, egész ügyes voltam, ami csöpp büszkeséggel tölt el, csak azt a fránya oldalfekvést nem tudtam tízpontosra megcsinálni, de a hét és féllel is elvagyok. Mindenesetre, tanulság volt az eset, mennyire keveset is tudunk ezekről a nem túl ritka vészhelyzetekről, mit csináltam volna pl. egy szívrohamossal, vagy ha valakinek netán egyáltalán nem látszik a baja, csak épp kifele megy belőle az élet, esetlen felszínes már a légzése, alig érezni a pulzusát, honnantól, hogyan, mit?... Mindezekről gyakorlatilag szart sem tanítanak az iskolákban, meg a jogsiért is alig, egyszerűen a mindennapi ember tudástárának az életmentő fogások nem részei, még a legegyszerűbbek sem! És ez eléggé félelmetes, ha arra gondolok, hogy egyszer esetleg egy csapat orrtúró kamasz, néhány sikoltozó szőke, meg pár olyan tanácstalan faszi szakértelmére leszek bízva, mint amilyen én vagyok...
No mindegy, hogy kicsit feldobjam ezt a posztot, adok nektek egy kis zenét a Hollywoodootól, akiknek ugye tudvalevőleg van egy Stabil oldalfekvés című, nagyon jó kis lemeze.
