"Bombariadó esetén a díjfizetés zavartalanul folyik!"
Akár kis tábla is szerkeszthető lenne a fenti mondattal egy budapesti játszóház bejáratához. Bár a történet nem egészen friss, érdemes elmesélni, mert elég jó képet fest arról a szemléletről és hozzáértésről, ami még a hazai "prémium" helyek jó részén is megtalálható.
A család (anya, apa, egy három és fél, valamint egy másfél éves lurkó) az egyik délután ment el - többedszerre - az említett műintézménybe, hadd élvezkedjenek a puják. A hely egyébként valóban király, a csúszó-mászó szerektől a kisjárműveken és a logikai játékokon át a babakonyhákig egész csomó jó és értelmes játéklehetőséget kínál. Az ára is ehhez mért, 1300 forintnál is többet taksál egy óra, szóval nem kifejezetten a lumpenproletárok népes famíliáira bazírozzák a helyet a befektetők.
A féktelen jókedvet aztán az egész házra érvényes riadó, bombariadó szakította félbe, ami persze azzal jár, hogy az épületet mindenkinek haladéktalanul el kell hagynia. Nos, ezzel a haladéktalansággal volt némi gond, ugyanis a játszóház kijáratánál minden egyes látogatót megállítottak, elszámoltak és fizetésre bírtak az alkalmazottak, cseppet sem törődve azzal, hogy a - feltehetően képzeletbeli - óra a bombában közben egyre csak ketyeg.
Mint írtam, a hely tulajdonképpen jó, nem csoda hát, hogy a jókora terem ha zsúfoltságig nincs is tele, azért általában eléggé forgalmas ahhoz, hogy az ilyen "tömeges" kizsilipelés eltartson egy ideig. Ennek ellenére a személyzetnek eszébe sem jutott, hogy a többségében bizonyára legalább arcról ismert közönségnek felajánlja: vigyék a gyerekeket, mert mit lehet tudni ebben a bolond világban, aztán jöjjenek vissza fizetni!
Ok persze lehet elég, ilyenkor a legkézenfekvőbb a számítógépes név- és időtartam nyilvántartást okolni, ami képtelen kezelni az ilyen helyzeteket, nem lehet visszaállítani, nem tud levonni, nem tud semmit, csak kiszámolni és számlát adni. Lehet aztán a szőrös szívű tulajdonosra hivatkozni, akinél az első pont az, hogy "nincs kivétel, aki ezt nem érti meg, azt kirúgom", de azt hiszem, a valódi ok az a zsigeri bizalmatlanság, ami ember és ember, szolgáltató és vendég/ügyfél között él. Mindkét fél nagyrész biztos benne, hogy a másik lenyúlásra játszik, és ha tehetné, kilopná a szemét. Hát, ez vezet oda, hogy egy gyerekekkel teli terem kijáratánál készpénzfizető sor kígyózik, bombariadó alatt.
No meg - jegyzem meg - a jó, polgári kurázsi máig kísértő hiánya is, mert ugyan ki rótta volna fel az apukáknak, ha egyszerűen arrébb tolnak minden akadályt, ami a családok azonnali kijutását akadályozza? A konfrontációt elkerülni vagy azt nem felvállalni, két különböző dolog, de ezt sokan nem látják. Így aztán talán még egy, a bevezetésben vízionált feliratú táblát is bólintva tudomásul vennénk. És ez így, együtt, tragikomédia.
