Szerintem minden gyerekben természeténél és ártatlanságánál fogva él a giccsek iránti olthatatlan vonzalom, nekik egy holdfényben bőgő szarvas, két, gombolyaggal játszó macska maga a gyönyörűség, az csak később jön, amikor megtanulják, abban a pár sorban, hogy "álmomban két macska voltam és játszottam egymással" sokkal több a kellem és a szellem, mint a legtarkább képben.Így aztán csak a legromlatlanabb és legártatlanabb lelkek (hogy most genetikusan vagy neveltetésüknél fogva maradnak ilyenek, hagyjuk) őrzik meg rajongásukat az olyan festmények iránt, amelyeken a vízesés valamilyen optikai trükknek köszönhetően folyamatosan zubog lefelé...
A "nagyok" persze, akik már kitanulták a csíziót, kötelességüknek érzik, hogy átadják tudásukat, értékítéleteiket, nekiálljanak reszelgetni a felnövekvők világlátását esztétikai téren is, nem visznek hát haza művirágot, nem tesznek a falra háziáldást, hátra a kocsiba bólogató kutyát, előre a tükörre horgolt babacipőt, és így tovább. No, ezt rúgom én ma fel, amikor előre megfontoltan megrontom családunk két legserdületlenebb tagját a világ egyik legrondább játékával, a kínai integetős cicával. Mert hogy a három évesnél alig több Botond minden alkalommal lecövekel a kirakat előtt, ahol egy ilyen dög integet a "Yangce" üvege mögül a járókelőknek, hát beszereztem egyet, és ma átadom neki és a még védtelenebb, másfél éves Dorkának is! Az ég óvja őket!
