Figyelemre méltó volt a sztori, hisz az, hogy egy fiú - aki a szíve mélyén mindig lánynak érezte magát, és aki ennek ellenére több éves, komoly kapcsolatot folytatott egy (másik) lánnyal - nővé operáltatta magát, és most létével elégedetten éli egy fiatal nő mindennapi életét, nem mindennapi történet. De sokkal érdekesebb volt az, ami a szereplőkből sugárzott!

Lekapom virtuális kalapom Marika előtt, akinek utcai buzizóink a sarkáig nem érnek. "Amikor az ember eljut a végső pontra, az abszurdumig - mondta valahogy így -, akkor tudja, hogy mit kell tennie, ha van benne szeretet. Akarhattam volna, hogy fojtsa magába, legyen olyan, amilyen nem, az lett volna a kényelmesebb nekünk is, de mi lett volna vele?! ...Mindig is nagyon szerettük a gyerekeinket."
Hát, igen. Mondhatná valaki, könnyű volt neki, hiszen nem vadidegenekről kellett spekulálnia, hanem a saját véréről, de ne legyenek illúzióink! Azok, akik a járda széléről hajigálnak minden szart a "másokra", soha nem fognak gondolkodásukban eljutni az elfogadásnak, a megértésnek, a támogatásnak, általában a szeretetnek (ha úgy tetszik, keresztényi) arra a szintjére, ahová ő igen.
Marika, Csenge, tarson meg benneteket ilyennek az élet!