Az árnyék
Hiába forgolódott az ágyon a férfi, a csatakosra izzadt lepedőn már nem talált enyhülést. Tétován ránézett alvó feleségére, aztán lassan felült, lábát az ágy mellé lendítette. Az asszony nyugodtan szuszogott tovább, óvatosan felállt hát. Motozott az asztalon, a holdfényben kihalászott a pakliból egy szál cigit, felvette a gyufát, és csak úgy, mezítláb és gatyában, kisurrant az erkélyre.
A rekkenő nappal után már magának a mélykék, csaknem fekete égboltnak a látványa is felüdülést hozott neki, az éjszakai szellő pedig valósággal simogatta a bőrét. Rágyújtott, a korlátra könyökölt, úgy bámult a semmibe. A ház a legszélső volt a lakótelepen, de cseppet sem bánta, hogy csak a füves rét és a távoli parkerdő fekete sziluettje az összes látványosság, mert kárpótolták a csillagok! A város fölötti izzást eltakarta mögötte az épület tömbje, a látóhatáron túli fényeket pedig egy fasor tompította jótékonyan, ragyogott hát előtte az ég, még a Tejút is kristálytisztán rajzolódott ki.Lenn, az erkély alatt valami neszezett, talán menyét volt vagy egy éjszakai rágcsáló, valahol messzebb pedig, ott, ahol a közeli község széle már-már elérte a várost, egy kutya vonított fel. Hamarosan újabbak csatlakoztak hozzá, de mindezt alig hallotta, a hang úgy halkult vagy erősödött, ahogy a szél lengedezett. Egyedül volt az éjszakában.
Újra felnézett az égre, a sötétből rezzenéstelenül meredtek rá a távoli napok. Azaz – vette észre csodálkozva –, egy apró, zöld pont pontosan fölötte függött. Összehúzta a szemét, csavargatta a nyakát, de bárhogy is erőlködött, támpont híján még csak megbecsülni sem tudta, milyen messze lehet az ismeretlen objektum. Repülő? Nem, hiszen nem mozdul. Helikopter? Lehet, bár egy hang sem szűrődött le hozzá, és ez a furcsa, zöld fény, ...esetleg egy ballon! Aztán elmosolyodott, ahogy egészen természetes módon eszébe jutott, akár ufó is lebeghet odafenn. Persze, ufó! Na, szép is lenne! Hirtelen ötlet volt, a parázsló cigarettával odaintett a fénynek – „helló ufó”, gondolta –, de ő ijedt meg a legjobban, amint az lejjebb szökkent. Vagy csak képzelte? Nem, mintha tényleg nagyobb lenne!
A korlát szélére tette a Symphoniát, belépett a szobába, és leakasztotta a falról öreg távcsövét Aztán megfordult, hogy újra kimenjen az erkélyre, de akkor megtorpant. Állt, földbe gyökerezett lábbal, mert a kilátást egy masszív, olajzölden világító felület takarta el. Tökéletes csöndben hátrált a szoba hátsó faláig, és csak leste a valamit, kiguvadt szemmel.
– Mama! – suttogta erőtlenül, de a felesége meg sem mozdult.
A felület egy része kivilágosodott, mélysége lett, mintha áttetszőbbre váltott volna, mögötte pedig sötét árnyak mozogtak. Úgy érezte, figyelik. Azután az a valami elkezdett púposodni, öt, henger alakú nyúlvány bukkant fel, és mindegyik feléje irányult. Teste lassan bizseregni kezdett, még ízt is érzett a szájában, édes-savanyút, mint amikor gyerekkorában a nyelvét a lapos elem lemezeire nyomta. Behunyta a szemét és várt, nem is tudta, mire. De ahogy nem történt semmi, újra kinyitotta. Az erkély keretébe foglalva a tintaszínű égen zavartalanul tündököltek a csillagok, a látogatónak nyoma sem volt. Csak a bizsergés, az maradt meg. Még akkor is érezte, amikor lábát magzati pózba húzva újra elhelyezkedett az ágyon, és lassan álomba szenderült.
Reggel a felesége tátott szájjal hallgatta éjjeli kalandját, még a konyharuha is megállt a kezében.
– Ugyan, menj már! Álmodtad az egészet! – legyintett a végén, a fejét csóválva.
– Nem, nem, hidd el! Megtörtént! A csikk az erkélyen, a látcső a padlón …és még a bizsergés sem múlt el!
– Na, akkor bizseregj be a céghez, és ha nem múlik el, nézesd meg az üzemorvossal!
Kovács József nagyot sóhajtott, megadóan összecihelődött, és nekivágott mindennapi útjának. Nem, gondolta a lépcsőházban lefelé ballagva, nem lehet azt mondani, hogy a feleségét különösen élénk fantáziával áldotta volna meg a természet, nem lehet csodálkozni hát azon se, hogy egy szavát sem hitte el. Sőt, még az is lehet, hogy fordított helyzetben ő is hasonlóan reagálna.
Szép volt a reggel, tulajdonképpen a közérzetével sem volt semmi különösebb baj (már ha attól a kis bizsergéstől eltekintünk), mégis úgy érezte, valami nem stimmel! A villamoson például rajtafelejtették a szemüket az emberek, mint akik rég nem látott, távoli ismerősüket pillantják meg, és próbálják helyére tenni az arcot az emlékezet valamelyik pókhálós zugában. Ez pedig nem szokott előfordulni vele. Megnézte magát ő is az ablakban, nem tapadt-e szalvéta a szája sarkára, nem lóg-e ki papírzsebkendő darabkája az orrából, de semmi furcsát nem tapasztalt. Hát, utazott tovább, valamennyire megnyugodva.
Ahogy a portán befordult, szokása szerint odabiccentett a portásnak – 'reggelt Laci bá' –, de ma nemcsak a megszokott mormogás jött válaszul, hanem utána is szólt az öreg.
– Mi van veled Jóska? Levágattad a bajuszodat, vagy mi?
– Bajusz? – torpant meg. – Nem volt nekem bajuszom soha!
– Nem-e? – mustrálta a portás. – Hát, ha nem, akkor nem! Pedig meg mertem volna rá esküdni! Valami pedig van …na, mire kijössz, kitalálom, hogy mi olyan furcsa rajtad!
Kovács József tanácstalanul toporgott pár másodpercig, de aztán csak befordult a kapun.
Végül is nem kellett délutánig várni az öregre, hamarabb kiderült, hogy mi a baj. Katika (aki pajkos volt, de csak úgy, semmi komoly, és aki mindig hozzádörgölőzött Jóskához, amikor átbújt a széke mögött, hogy meglocsolja a virágokat), aznap is megjelent apró kannájával. Tágra nyitott szemmel rámosolygott (hogy aztán egy kicsit odanyomakodjon majd), de ahogy mellé került, hirtelen szökkent egyet, még a víz is kiloccsant.
– Jóska! – sikkantott. – Hol a maga árnyéka?!
Kovács csodálkozva bámult a lányra, aztán tekintete az asztalára vándorolt, és megállapodott az előtte heverő aktákon. Tényleg – kérdezte magában furcsa nyugalommal – hol az árnyékom? Ahogy a Nap a háta mögül rásütött a negyedéves jelentésen nyugvó kezére, nem rajzolt ki körülötte semmit, de semmit! Árnyékokat vetettek a lapok, árnyékot vetett a tolltartónak használt pohár, a telefon, a mögötte dermedten álló Katika, csak ő nem. Felemelte a kezét, tétován integetett egyet, mintha ismerőst búcsúztatna a pályaudvaron, de mozdulatának semmi következménye nem lett. A jelentés lapjai vakító fehéren virítottak tovább. Nagyot nyelt, felnézett.
– Nem tudom...
Katika gyanakodva hátrébb húzódott, aztán óvatosan mégis előrenyújtotta a kezét, hogy megérintse Kovács vállát, de mozdulata megakadt. Elfogyott a bátorsága tán, gyorsan belekapaszkodott újra a biztonságot kínáló kannába. Több kollégája is felfigyelt a jelenetre, és kíváncsian az asztala köré gyűltek.
– Nézd! Aha! ...semmi! Még ilyet!... – hangzott innen is, onnan is, Kovács pedig csak nézett kábán, egyikről a másikra. Az árnyéka nélküli ember (bensőjében enyhe bizsergéssel) alvajáróként hagyta el a munkahelyét.
Amikor a felesége hazaért, és ő elmesélte, mi is a helyzet, az teljesen érthetetlen módon hisztériázni kezdett. Kiabált vele, mintha direkt adott volna túl az árnyékán, és egyfolytában azt ismételgette, hogy most mi lesz, most mi lesz? Egészen másképp reagált a fia, ő csak röhögött egy jót, és legyintett a dologra.
Másnap elment az üzemorvoshoz. Azzal meg sem próbálkozott, hogy elmondja az egész történetet, leegyszerűsítette arra, hogy előző reggel furcsán érezte magát, idegen ízzel a szájában ébredt, de fogalma sincs, mi történhetett vele. A doki csak mérsékelten jött izgalomba attól, hogy Kovácsnak nincsen árnyéka, és mivel nem talált egyéb, betegségre utaló tünetet, kijelentette, nem tudja táppénzre venni. Mindenesetre – mivel a kórkép nem mindennapinak mondható – adott neki egy beutalót a belgyógyászati szakrendelésre.
Pár napig még azt remélte Kovács, hogy elmúlik az egész, de nem! Ráadásul az üzemben is kerülni kezdték, senki nem tudta mit kezdjen vele, meg hogy el lehet-e kapni a baját, szóval mindig volt egy szabad asztala az ebédlőben, ha meg kiment a dohányzóba, a többiek zavartan elnyomták a cigarettájukat, és siettek vissza a munkájukhoz. Végül úgy döntött, felhasználja a beutalót, ki tudja, talán tudnak vele valamit kezdeni az orvosok.
– Mi a panasza? – kérdezte tőle az asszisztens a kartonozóban.
– Nekem – hajolt közelebb a kisablakhoz – nincsen árnyékom.
– Micsoda?! – vonta fel az a szemöldökét, és alaposabban végigmérte a férfit. Valamit megláthatott, mert felállt, eltűnt egy pillanatra, majd megjelent egy oldalajtón, és odasétált Kovácshoz. Szó nélkül körbejárta párszor, aztán megfogta a könyökét.
– Jöjjön – mondta, és elindult vele.
Az intézetvezető főorvoshoz szinte azonnal bejutottak, és az is szemügyre vette. Néhány további telefon után a főorvos azt mondta, a szükséges vizsgálatok minden bizonnyal meghaladják a lehetőségeiket, beutalja Kovácsot az ország legjobban felszerelt klinikájára, ahol már nagyon várják.
Tényleg várták, egy ötfős orvosi team fogadta, egyikük gallérján rangjelzés csillant a köpeny alatt, úgy tűnt, a katonaság figyelmét is felkeltette. Egy rövid, általános kivizsgálás után azt mondták neki, jobb lenne behozatnia pár dolgot, egy darabig valószínűleg itt lesz. Hazatelefonált hát, a felesége cseppet sem örült, de két óra múlva megjelent a gyerek egy táskával, benne a legszükségesebbekkel. Elkérte a hétvégi kocsi kulcsát, Kovácsnak most úgysem kell – mondta.
Tizenkét napig volt benn, egy sereg közömbös vagy kellemetlen vizsgálaton esett át, soha nem gondolta volna, hogy ennyi mindent lehet csinálni egy emberrel. Vért vettek tőle, megröntgenezték, aztán mindenféle egyéb módon is átsugározták, pszichológusok faggatták (végül rászánta magát, beszélt a zöld szerkezetről is, de csak annyit ért el, hogy onnantól az ufó szóra az orvosok nagyon jelentőségteljesen néztek), megmérték a tömegét, víz alá nyomták, tanulmányozták a bőrelektromosságát, de bármit is csináltak, egy jottányival sem tudtak meg többet, mint amit Kovács József is tudott: semmi baja sincs, azon kívül, hogy nincsen árnyéka! A zárójelentésében sem talált semmit. „Optikai anomália” állt a kórképnél, de további teendőt nem tüntetett fel a papír, és az orvosok sem bíztatták, csak azt kérték tőle, ha hosszabb időre elutazik, jelezze. Lehet, hogy még egy-két újabb vizsgálatot elvégeznének – mondták neki.
A klinikai tartózkodás alatt kiszúrta egy újságíró. Neki persze esze ágában sem volt nyilatkozni, de ez nem segített. Benn ugyan nem készíthetett képeket, de amikor Kovács kijött, már ott várta az utcán (nyilván leadta a drótot valamelyik ápoló) és lefotózta, gondosan ügyelve persze arra, jól látsszon, ahogy nem látszik az árnyéka. A kollégáit és a szomszédait már korábban kifaggathatta, mert már másnap első oldalas szenzáció lett Kovács a Klikkben, innentől kezdve a közterületek látványosságává vált. Semmi exhibicionizmus nem volt benne soha, rettenetesen zavarta a dolog, de nem tudott mit tenni ellene.
Még egy hét sem telt el ezután, hivatta a főnöke.
– Khm, ...rossz hírt kell közölnöm önnel Kovács kolléga! Sajnos karcsúsítanunk kell, néhány státuszt megszüntetünk, köztük az önét is. Természetesen megkapja a törvényes végkielégítést, és csak a legjobb ajánlást adhatjuk önről, de hát, ...többet ugye nem tehetünk.
– Ez nem lehet igaz! – fakadt ki otthon a felesége. – Miért pont veled történik ilyesmi, most mondd meg, miért pont veled?! Minek kellett neked éjszaka kint szerencsétlenkedned azon az átkozott erkélyen? Hogy lehetek én ilyen nyomorult?!
A pénzük fogytán volt, munkáját elveszítette, és úgy gondolta, jelenlegi állapotában nem is nagyon fog megfelelő állást találni. Igaza volt, a hetek teltek, egyre több volt otthon a veszekedés. Fia, nem bírva a feszültséget, egy nap kapta a motyóját, tíz perc alatt összepakolta a betyárbútort és elporzott a barátnőjéhez.
Kovács bezárkózott. Képletesen is és valóságosan is, az egyik elfüggönyözött szobába. Pár hét alatt nyolc kilót fogyott, szinte a saját árnyéka lett (már ha lett volna neki), belepte a borosta, szemei véreresen meredtek a sötétbe.
Az orvos szerint a szíve vitte el. Az egyik reggel hiába keltegette az asszony, nem mozdult.
A temetésen csak a legszűkebb rokonság jelent meg, a sajtót sem engedték be, az árnyék nélküli embert feltűnés nélkül búcsúztatták el. A szertartáson tapintatosan hallgattak a bajáról.
Mondhatnánk, hogy Kovács József nem hagyott semmi maradandót ezen az árnyékvilágon (még az árnyékát sem), de ez nem egészen igaz! Mert valahol a Nap és az Alfa Centauri közt, egy fénysebesen suhanó, olajos zölden fluoreszkáló gömbben, a közösségi terem díszeként, több más, haloványan lebegő káprázat közt, ott állt egy kis dobogón Kovács József. Ember meg nem mondta volna, miből van a szobor, áttetsző volt, mint a ritka füst, de bámulatos finomsággal mutatta meg a férfi minden pórusát, ráncát, ahogy pedig a szemlélő tekintete megpróbált beljebb fúródni a jelenésbe, nem jelentett akadályt a fátyolszerű felszín. Lehetett látni Kovács József agyát, fogát, szívét, fodrozódó beleit, csípőjének lapos csontját. Ott állt az egész ember életnagyságú, három dimenziós ...árnyéka.
