Tegnap a színházban voltam, a városi ifjúsági fúvószenekar 20 éves jubileumi koncertjén. Bíró Zoltán, tanár, zenekarvezető is ekkor búcsúzott el a társaságtól, nyúgdíjba megy.
Lekapom hát most virtuális kalapom a tanár úr előtt, hiszen két gyerekem útján is érintetten eléggé jól láttam, tudtam, mekkora munkát is végzett az együttes mellett. A semmiből csinált egy eredményes, mára vagy hetven tagot számláló "bandát", tele olyanokkal, akik szeretik a zenét. Hallgatni és művelni is.
No jó, tudom persze, hogy ebben (mármint a gyerekek zeneszeretetében) a szülők és a többi tanár keze is benne van, de az is biztos, hogy enékül a zenekar nélkül sok száz gyerek, kisebb-nagyobb rezes soha nem jutott volna olyan meghatározó élményekhez, mint a részvétel (netán a győzelem) egy-egy fesztiválon, az utazások szerte Európába, no és az a semmi mással nem pótolható érzés, amit egy ilyen közösséghez való tartozás jelent.
Egyszóval, köszönet és tisztelet illeti Bíró Zoltánt azért, amit tett, amit létrehozott. És hát irigylem is kicsit, hiszen most azok jóleső elégedettségével dőlhet hátra (remélem megteheti), akik kézzelfogható, mások számára is megtapasztalható értéket adtak hozzá ehhez a nem éppen valós érték centrikus világhoz.