Szeretem a scifit. A régi Galaktikának minden száma megvan (épp az utolsóban nekem is megjelent egy novellám), azt hiszem, hogy csak a negyedik(?) Metagalaktika hiányzik a polcról.
Az újat is veszem (megszokás, pártoló támogatás?), de bevallom, közel sem tartom olyan jónak, mint elődjét. A töltelékanyagokat (technikai újdonságok, népszerű tudomány stb.) elnélkülözném, vagy ha akarom, máshol, pl. a neten megtalálom. Az írások közt viszont sok a befejezetlennek tűnő sztori, gyengébb anyag, kevesebb viszont az igazán nagy név. Ehhez képest az ár lehetne barátságosabb. Mindez persze szubjektív vélemény, te láthatod másképp is.
Mindenesetre iderittyentek egy kis miniscifit, nem elfogulatlan véleményem szerint egészen jó az ötlet, és tűrhető a forma is.
A tökéletes szállítás
Hát persze, hogy sok a baj mindennel! A dolgok nem a józan észnek, hanem Murphy törvényeinek engedelmeskednek, ennek köszönhetően a legközönségesebb dolgokkal kínlódunk a legtöbbet, mint amilyen például a szállítás. Ami kellene, nem jön meg, ha megjön, akkor később és kevesebb, ha pont akkor és pont annyi, akkor a fele megnyomódott, és egyébként is, a göngyöleg hegyekben áll, a kipufogók bűze pedig a rámpáról egyenesen az irodákba száll be! Tudjuk, a szállítással mindenkinek csak a baja van, de kitartás! Nemsokára mindez véget ér, flottába már ne fektessenek, látom a jövőt!
Az uniós csatlakozás után alig telt el tizenöt év, és Magyarország – a legkülönfélébb pártok példaértékű összefogásának, zseniális, közös agrárpolitikájának, valamint a kutatásba és fejlesztésbe ömlesztett euromilliárdoknak köszönhetően – ismét Európa éléskamrája lett! A tágas mezőkön búza hullámzott (de milyen!), a kertek fái roskadoztak a biogyümölcstől, a legelőkön mangalicák és szürke marhák tolongtak a reformtáplálkozók örömére, a falusi portákon, de még a városszéli panellakásokban is Brueghel ecsetjére méltó früstököket költöttek el az ínyenccé nemesült fogyasztók, akiknek kegyeiért vállt a vállnak vetve küzdöttek a multik és a piaci résekbe befurakodó kisvállalkozók. A boltok polcai roskadoztak a sok finomságtól, ami nem volt első osztályú, az máris mehetett a kukába vagy a takarmányba!
Legvégsőkig feldolgozott, hozzáadott értékében kimagasló termékeinkért öldöklő verseny folyt a világpiacon, feldolgozóiparunknak nem volt párja, ha némely nyugat-európai gyár nem tudta hozni a megkövetelt színvonalat, hát a magyar tulajdonos azonnal bezáratta, de nem volt kíméletesebb egyik-másik hazai ásványvíz-palackozónk sem a többségi tulajdonába került néhai üdítős multikkal! A gondos gazdálkodásnak és a csúcstechnológiának köszönhetően a vagonok, kamionok és szállító repülőgépek jövés-menése akkora volt a Kárpát-medencében, hogy aludni is alig lehetett tőle!...
...Duuúm-baang, duuúm-baang!... Halvány Barna, a Magyar Élelmiszert Mindenkinek (MÉM) Rt. ügyvezető igazgatója ki tudja hányadszor ébredt a Dunamenti Konténerrendező távoli, de átható lármájára. Csak feküdt holtfáradtan, nézett ki a fejéből a kora hajnali sötétben, és szentül megfogadta, ennek véget vet!
– Ide figyeljen Nemoda! – vetette oda még mindjárt reggel, és nagyon ingerülten Halvány Barna a helyettesének, miközben karikás szemekkel fel-alá masírozott előtte. – Ez így nem mehet tovább! Több kolbász, mint nap, több fóka, mint eszkimó, belefulladunk a jóba! Csak ömlik, ömlik az áru, de nem győzzük elszállítani! Az uszályok, a vagonok, a kamionok mindenütt torlódnak, a városokban már pitymallatkor beáll a forgalom, hisz a kereskedőknek is muszáj legalább kétszázféle felvágottat meg hatvan joghurtot tartania, én meg nem tudok aludni!
– Igen főnök, értem – bólintott Buda.
– Ne értse, csak oldja meg! – tette ki a pontot az igazgató. – Ott a kutatási részleg, szüntessék meg ezt a jövés-menést! Valami radikálisan újat várok, nem ezt az idejétmúlt hórukk-vigyed módszert, értve vagyok? Három hónapon belül eredményt akarok látni, különben valaki nagyon megüti a bokáját! Vagy hamarabb...
– ...És két és fél hónapon belül eredményt akarok látni, különben valaki nagyon megüti a bokáját! – fejezte be Nemoda Buda a fejlesztési részleg vezetőjéhez intézett dörgedelmét, majd határozott léptekkel elmasírozott. A részlegvezető ezután behívatta az osztály Benjáminját, a friss diplomás Madár Palit, mindent elmondott neki, és a végén még azt is hozzátette, hogy kudarc esetén komolyan megütheti a bokáját!
A fiatalember ambiciózusan vetette magát a munkába, összehordott több köbméter szakkönyvet, élénk levelezésbe fogott legalább harminc kutatóintézettel, és még egy kisebb labort is berendezett a padlástérben, ahonnan később furcsa szagok szállingóztak és kisebb robbanások is hallatszottak. Kollégái ugyan kerülték, mint egy pestisest, de ez őt nem viselte meg, sőt, ahogy közeledett a határnap, közvetlen főnöke kérdéseire egyre bíztatóbb válaszokat adott. Már látszik a fény az alagút végén! – mondta.
A harmadik hónap utolsó napján Madár ritkán hordott zakójában és nyakkendősen jelent meg, de már nem nyitott ki egyetlen könyvet sem, a számítógépet be sem kapcsolta, csupán két, cipősdoboz méretű valamit csapott a hóna alá, úgy indult a kutatási részleg vezetőjéhez.
– Főnök – szólt bele a titkárnő a telefonba –, az igazgatóhelyettes úr van itt, a kutatók főnöke, meg valami Madár nevű. Azt mondják, a radikálist hozzák.
– Kicsoda, micsodát? – kérdezett vissza Halvány Barna, álmosan és ingerülten.
– A radikálisan új szállítást ...azt mondják.
– Ja, igen! Jöjjenek!
– Szóval, maga azt állítja – hajolt előre izgatottan az igazgató –, hogy ha én abba a dobozba ott a virágtartón beleöntök egy kiló rizst, vagy beleteszek harminc deka téliszalámit, akkor az, valamilyen görbült téren, kukac... féreg? járaton keresztül, azonnal megjelenik abban a másik dobozban, ott a videó tetején!
– Így van! – bólintott Madár Pali.
– És ehhez még energia sem kell, mert közben azt is megtermeli a rendszer...
– Így van.
– Ez így nem jó! – csóválta a fejét kétkedve Halvány. – Ennyire nem klappolhat minden! Na, halljam, hol van a bibi?
– Nos – köszörülte meg a torkát Madár zavartan –, egy dolgot nem tudtam kiküszöbölni. Ritkán de előfordulhat, hogy a két pont közt a kvantummező hullámzása miatt, valamennyi egyszerűen elvész a rakományból. Elhanyagolható a káló, de mondjuk egy embernél vagy egy festménynél komoly gondot okozhat a folytonossági hiány... Hogy hova tűnik, ami elvész? Számításaim szerint valahol a múltban köt ki, egyszer csak minden előzmény nélkül megjelenik valahol a térben, és lepotyog a földre, bele az emberek nyakába.
Hamarosan az egész világon, a földeken, a feldolgozókban, a boltokban, de még a jobban felszerelt lakásokban is megjelentek a kisebb-nagyobb Madár-térkonténerek, miközben a vasúti szerelvények, uszályok, nagy- és kisteherautók lassan nyugalomba vonultak. A hajnalok elcsendesedtek, a levegő tiszta és mézédes volt újra, zöldség, gyümölcs, konzerv, Pick szalámi, élő állat, minden, ami ehető, ezekben a feneketlen kutakban tűnt el, hogy aztán a megzabolázott féregjáratokon átsuhanva határainkon belül, vagy a kevésbé szerencsés és jóra éhes Nyugat lerakataiban, üzleteiben bukkanjon elő.
A kereskedők lefalaztatták a fölöslegessé váló gazdasági bejárókat, a raklapokat gurító „békák” helyét átvették a mobil, eladótéri M-Kontok, mindenki félórával később indult munkába, és ugyanannyival korábban haza. Halvány Barnát sem ébresztette többé a rakodás zaja, azok pedig végképp nem jutottak az eszébe, akik a múltban (a mi jelenünkben) értetlenül, csodát rebegve bámultak az égre, amikor abból manna, béka, köles és egyéb lédig áru hullott. Ő már tudta mi az, ami nekünk ma még hihetetlen esemény: egy egyszerű, minimális, szállítási veszteség.
