Kábán ébredt. Hat napot húzott le, mielőtt elaludt, és addig nem sokat pihent. Összehozott egy új projektet, kiválasztotta a művezetőt (tetszett neki a fickó, bár tartott kicsit egy zűrös nőügyétől), elmagyarázta, hogy mit akar, és mivel úgy látszott, hogy beindulnak a dolgok, egy darabig csak figyelt. Nem nagyon avatkozott közbe, még akkor sem, amikor már kissé túlzottnak tartotta a fluktuációt, mert azért lassan, de alakult az, amit elképzelt.
Csak az öreg borát ne tette volna el, erősebb volt, mint gondolta. „Ütős lesz az neked, jó uram, nem szoktad!” mondta a vénség, de ő magában csak annyit gondolt: No és? Aztán csak elrejtette a flaskát klepetusa redői közé. Szopogatta nézelődés közben, és észre sem vette, ahogy elaludt. Most meg ez a tompa fejfájás, határozatlanság, mi vagyok? Hol vagyok?
Elképzelte, hogy a kalyibában egy asztalon gyűlnek az anyagok, amiket át kell néznie, és ahogy előtűntek, le is ült eléjük. Az első jelentés világos volt, szépen tagolt, rendes borítóban, sok-sok hártyavékony lapon. Átfutotta, és egy kicsit elkomorult. Aztán, ahogy a többin is (iratokon, fotókon, film- és videoanyagokon, file-okon meg még ki tudja min) átrágta magát, egyre morcosabb lett. Hát, ezek jól elcseszték!
Soha nem gondolta volna, hogy a tervet ilyen öntörvényű módon fogják kezelni, amikor (úgy vélte) eléggé világos volt, mit kell tenniük! Az meg, hogy a műszaki ellenőrt olyan csúnyán elintézték, tényleg túlment minden határon! Meg kellett állapítania, hogy bár emberei sok mindenben meglepő leleményt mutattak, igazán konzekvensek csak az elcseszésben voltak! És a halottak! Tudta ugyan, hogy lesznek áldozatok, de hogy ennyi, arra tényleg nem gondolt.
Elege lett. A kosz is idegesítette, hogy gyűlhetett itt össze ennyi szemét? Úgy gondolta, jobb lenne, ha ez a sok kis szar, amiknek már a nevét sem tudta, és amikből milliárdszor milliárdszor milliárd is kevés ahhoz, hogy megbolygassa egy atom nyugalmát, egy kupacban lenne a sarokban, és úgy már tényleg jobb volt!
A világítást a maximumra csavarta, a fény mégsem jutott el a viskó faláig. Nem volt sok kedve folytatni a molyolást, de visszaült. Komoly késztetést érzett arra, hogy beindítsa a műszak végét jelző harsonát, és fájrontot csináljon (pontosabban, minden embert elküldjön a véresbe, és veszteségként leírja az egész vállalkozást), viszont elég hülye volt ahhoz is, hogy felelősséget érezzen értük. Olvasott hát tovább, néha felfirkantott valamit egy cetlire (tök fölöslegesen, de nem tudott szabadulni ettől a szokásától), és sokat csóválta a fejét. Ez ment reggelig.
Igazából nem gondolta, hogy rendbe lehet még tenni a katyvaszt, amit ezek összehoztak neki, valami halvány esélyt mégis látott rá. Persze, kemény büntetések, drill, állandó ellenőrzés nélkül nem fog menni, de ez a legkevesebb. Meg fogják csinálni amit kell, mert eszük van, megdögölni meg nem akarnak majd, szóval rajta!
Az ajtóhoz ment, kitárta, hogy kilessen a kalyibából (amit ő egyébként csak fekete lyuknak hívott magában), előrehajolt, fejét átdugta az eseményhorizonton, és akaratával a Földre fókuszált.
